Caius Aurelius Valerius

Diocletianus portréja
A Római Birodalom augustusa (nyugaton: Maximianus 292-305 között)
Uralkodási ideje 284. november 20. – 305. május 1.
Elődje	Numerianus, Carinus
Utódja	Constantius Chlorus, Galerius
Életrajzi adatok
Teljes neve	Caius Aurelius Valerius Diocletianus
Született	kb. 245 Salona
Elhunyt	kb. 312 Spalato

Caius Aurelius Valerius Diocletianus (244. december 22. – 311. december 3.), eredeti nevén Διοκλής (Dioklész) 284. november 20. és 305. május 1. között római császár. Diocletianus uralkodása jelentette a történészek által gyakran a „harmadik évszázad válságaként” emlegetett, 235-től 284-ig tartó periódus végét. Létrehozta az autokratikus kormányzatot a birodalomban és megteremtette az alapjait a Római Birodalom második nagy korszaka számára, amit szokás dominátusként, tetrarchiaként vagy egyszerűen késő római birodalomként is említeni. Diocletianus reformjai segítettek abban, hogy a Nyugatrómai Birodalom még további kétszáz éven át fennálljon, és megteremtették az alapokat a Bizánci Birodalom létrejöttéhez és további ezer éves fennállásához.

Keresztényüldözés

Diocletianus császár rendelte el az utolsó keresztényüldözést (303-313), amelyet a legvéresebbnek tartanak a birodalom történetében. Halálát követően nem sokkal a kereszténység egyenlő jogokat kapott a többi vallással (I. Constantinus alatt), majd hamarosan már a kereszténység volt a birodalom legfőbb vallása. A Diocletianus alatti keresztényüldözésről pontos adatok csak gyéren állnak rendelkezésre. A számszerűségek többsége a kortárs vagy az utókor keresztény történetíróitól származik.

Kaiszareiai Euszebiosz nyolcadik könyve szerint Diocletianus uralkodása elején a keresztények nemcsak azonos elbírálás alá estek a nemkeresztényekkel, de „még több kegyességet mutattak irántuk, mint mások iránt”. A keresztények nyíltan gyakorolhatták vallásukat és hivatalviselésüket sem korlátozta semmi 260-tól, Valerianus halálától a birodalomban viszonylagos tolerancia uralkodott. Euszebiosz békességes állapotokról és nagy templomok építéséről is beszámol.

Diocletianus palotája Salonában. Ma Split, Horvátország

Sokkal jelentősebb üldöztetést szenvedtek a manicheusok, őket már a 297. március 31-i alexandrai ediktumban üldözendőnek nyilvánította, mint az ellenséges perzsák „rút és visszataszító” vallását. A manicheizmus üldözését más módon nem indokolta, de valószínűleg szerepet játszott ebben, hogy – kereszténységhez hasonlóan – rendkívül agresszív térítő vallás volt, amelyben politikai vonulatot is láttak. Ha mást nem, akkor kémtevékenységet a perzsák részére. A manicheusok az életükkel fizettek puszta hitükért is, míg a keresztény mártírok elsősorban inkább azok közül kerültek ki, akik hitük miatt megtagadtak valamilyen állami kötelezettséget. Azonban ennek végrehajtásáról sem áll rendelkezésre semmilyen konkrét adat, mivel a keresztény történetírók a manicheusok sorsával nem foglalkoztak – később maguk is üldözték e vallást –, a nem keresztény történetírók munkái pedig jórészt elvesztek.

Diocletianus azonban államvallás bevezetésére törekedett, amely keleti mintákra épült, de a 3. század folyamán egyre világosabbá vált, hogy előbb-utóbb valamilyen egységes állami kultusz lesz. Az államvallás végül is a kereszténységgel valósult meg, amikor az ezzel szemben fellépőket éppúgy megbüntették, mint Diocletianus alatt az akkor bevezetni kívánt kultuszok elvetőit.

Diocletianus és Galerius 303–304 telén Nicomediában a keresztényekkel szemben folytatandó politikáról tárgyaltak. Ennek során – Lactantius szerint – Galerius ellenében Diocletianus azt az álláspontot képviselte, hogy elegendő a katonáknak megtiltani a keresztény vallást, a teljeskörű üldözés szükségtelen.Ez annál is könnyebb volt, mert a hadsereg tagjainak többsége Sol Invictus és Mithrász kultuszainak híve volt. A keresztényeket nem a vallásuk miatt ítélte el, hanem mert a többi vallás ellenségei voltak.

A keresztényüldözés 303. február 23-án indult, amikor a nicomediai keresztény templomba behatoltak a praetorianusok és elégették a misekönyveket. Másnap jelent meg az ediktum, amely április végéig a birodalom minden részére eljutott. A rendelet szerint minden keresztény építményt le kell rombolni, a keresztényeket eltávolítani a hivatalokból, az előjogokkal rendelkező rétegekbe tartozó keresztények elveszítik kiváltságaikat. Nincs azonban szó halálbüntetésről.^[6] Ennek ellenére még aznap kivégeztek egy keresztényt, aki letépte a falról a császári ediktumot.

Február 24-én este tűz ütött ki a palotában, majd 15 nappal később újra. Diocletianus nem hitt a menedemondáknak, melyek szerint a keresztények bosszújáról van szó, vizsgálatot rendelt el. A tettesek nem kerültek meg, Lactantius Galeriust gyanúsítja és provokációnak tekinti, de ezt sem tudja semmivel bizonyítani. Évekkel később I. Constantinus azt állította, hogy a tüzet villámcsapás okozta. De kettőt? Ettől kezdve mindenkinek nyilvánosan kellett az áldozatokat elvégezni. Diocletianus második rendelete szerint minden keresztény papot börtönbe kell zárni, a harmadik rendelet szerint a kereszténységet megtagadó foglyokat szabadon kell bocsátani, míg az ellenállókat megkínozni. E rendeletek 311-ig érvényben maradtak. Az akciók nem folytak állandóan vagy rendszeresen, hullámokban következett be. Néhány egykorú adat van az üldöztetés mértékére, például Palesztinában 303 és 305 között 12 keresztényt végeztek ki. A későbbi hagyomány megsokszorozta az áldozatok számát.