Őszintén megvallhatjuk, hogy még sokadik hallásra sem könnyen tárulnak fel Jézus boldogságmondásainak titkai. Szegények - akik gazdagok, sírók, de megvigasztaltak, szelídek és hatalmasok, az igazságot éhezők-szomjazók ennek ellenére megelégedettek, irgalmasok, akiknek irgalmaznak, üldözöttek-megalázottak, mégis örvendezve ujjongók.

Az antinómiák egymást kizáró ellentmondások. Legalábbis a dolgok fizikai rendjében. Ami fent van, nem lehet lent, ami kint van, nem lehet bent. Aki éhes, nem lehet jóllakott és a szomjas nem lehet telített. A kívánságok soha nem teljesednek be maguktól és az óhajok nem szűnnek meg csak úgy.

Buddha ennek felismerése nyomán jutott arra a következtetésre, hogy a szenvedés és a boldogtalanság forrása a kielégítetlen vágyakban van. Ezért – szerinte – az ember úgy szabadulhat ki az örökös szenvedés körforgásából, ha kioltja magában a kívánságokat.

Az irodalom más úton jár. A költők olyan tapasztalatokra utalnak, amelyek felülírják világunk fizikai rendjét, biológiai hiány- és telítettség struktúránk szigorú egymásutániságát. Pilinszky János az „Egyenes labirintus” című költeményében a beteljesedés titkát fürkészve „nyitott szárnyú, emelkedő zuhanás”-ról beszél. A hétköznapi térélmény mellett az idő szokványos irányát és tartamát haladja meg Tóth Árpád az „Esti sugárkoszorú” szerelmes látomásában.

„Igézve álltam, soká, csöndesen,

És percek mentek, ezredévek jöttek.”

Shakespeare LXXV. Szonettje pedig a szerelem komplexitását a gazdagság és a szegénység, a testi sóvárgás és a bódító beteljesedés egybeesésével, koincidenciájával fejezi ki.

Lelkem miattad örök harcban él,

Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;

 

Csupa fény és boldogság büszke elmém,

Majd fél: az idő ellop, eltemet;

Csak az enyém légy, néha azt szeretném,

Majd, hogy a világ lássa kincsemet;

...

   Koldus-szegény királyi gazdagon,

   Részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Jézus boldogságmondásai magukba foglalják és felülmúlják Buddha bölcsességét és a költészet antropológiai ellentmondásainak egybeesését.

Jézus azért haladja meg a nagy Megvilágosodott tanait, mert nem azt mondja, hogy ne sírj, ne vágyakozz. A keresztény erkölcsben ugyan ismerjük a rendetlen, helytelen vagy bűnös vágyakat. Azt is tudjuk, hogy ezekkel mennyi zavart és szenvedést okozhatunk másoknak és saját magunknak is. Ezért a helytelen vágyaktól való megszabadulás ösvényein egy darabig még párhuzamosan is haladunk Buddha tanítványaival.

Az első lényeges különbség azonban az, hogy a világot nem mindenestül tartjuk rossznak, amiből szabadulni kell, következésképp nem minden vágyat tartunk helytelennek.

A második eltérés az, hogy a vágyakat nem kiölni vagy elfojtani akarjuk, hanem megtisztítani és elmélyíteni.

A harmadik, döntő keresztény sajátság pedig az, hogy az Isten és a személyes szeretet megtapasztalása és megélése utáni vágy és ennek beteljesedése számunkra a Teremtő legnagyobb ajándéka. Még akkor is, ha itt a földi létben a szerelem, a barátság és mindenféle szeretet a sírás kockázatát is magában hordozza. Aki érzéketlenné teszi a szívét azért, hogy soha ne kelljen a könnyek szemüvegén át néznie a világot, az kizárja magát a kapcsolatok csodás világából. Csak az sír, aki szeretett valamit vagy valakit. A vigasztalás pedig csak annak enyhület, aki sírt.

A hegyi beszéd boldogságai azonban nemcsak Buddha tanítását múlják felül, hanem a költők élményeit is.

Először is azért, mert vágyaink beteljesületlenségükben is beszédesek. Szent Ágoston tanítja, hogy „ignoti nulla cupido” vagyis amit nem ismerünk, arra nem is vágyakozhatunk. Véges és végtelen vágyaink alapja egy olyan mély és kiirthatatlan késztetés, ami minden gondolatunk és kívánságunk mélyén felsejlik. Ady szavaival:

„Az Isten van valamiként,

minden gondolatnak alján

néki harangozunk...”

                                   (Az Isten balján)

De Jézus boldogságmondásai azért is többek Buddha és a költők élményeinél, mert nem csak emberi erőfeszítések vagy érzések meghaladásáról beszélnek, hanem az ember és Isten kapcsolatának hasonlíthatatlan tágasságáról. Tóth Árpád ugyan már ennek közelébe jut amikor ezt írja:

„Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,

Vagy áldott csipkebokor drága tested,

Melyben egy isten szállt a földre le,

S lombjából felém az ő lelke reszket?”

Jézus, aki hitünk szerint valóságos Isten és valóságos ember, már nem csak emberi kapcsolatokról, barátságról, szerelemről vagy így-úgy értett szeretetről beszél. Tanításának szenvedő szerkezetű kijelentéseit a szentírástudomány „passivum theologicum”-nak „teológiai szenvedő szerkezet”-nek hívja. Eszerint itt – rejtett módon – maga Isten cselekszik. Sőt! Ő maga a benne és érte szegény gazdagsága. Ő –a Jézus könnyező együttérzésébe ölelt – síró vígasza. Ő az igazságra éhezők és szomjazók vágyának megelégülése. Benne – az irgalmas Atya emberszerető Fiában – nyernek irgalmasságot az irgalmasok.  A Lélektől átitatott szenvedése és megaláztatása, halála és feltámadása titkába beavatódva lehetnek örvendezők a most üldözöttek.

A boldogságok Isten boldogságába, a boldog Isten Országába hívnak bennünket. Egy olyan világba, ahol az utolsó szót nem a fizika vagy a biológia törvényei, nem is az aszkézis erőfeszítései vagy a költészet szépségei mondják ki, hanem a Szentháromság egy Isten örök szeretetének boldogságos antinómiái.