Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak. (Mt 5,4)
Különös megállapítása ez Jézusnak. Milyen sírásra gondolhatott?
Egyszer valaki úgy ment el reggel otthonról, hogy köszönés nélkül csapta be maga mögött az ajtót. Felesége szipogva készült szintén munkába. A napi események kitörölték mindezt a férfiból, s este kedélyesen tért haza. Az asszony éppen mosogatott, s amikor a férje megpuszilta, látta, hogy sír. Te meg mit bőgsz? - kérdezte. Rövid csodálkozás után a férje vállára borult, és elkezdett zokogni. A legtöbb férfi ilyenkor nem tudja, mit tegyen, de ahogyan ott álltak a konyha közepén, eszébe jutott a reggeli jelenet. Meg az a sok veszekedés, ami az utóbbi időben lezajlott. Szinte visszahallotta a maga kemény, durva szavait, és ő is elkezdett sírni. Aztán leült, ölébe vette asszonyát (már régen nem történt ilyen), és elkezdett gyónni. Bocsánatot kért sok mindenért. Mire az asszony is kezdte sorolni a maga bűneit. És kölcsönösen megbocsátottak egymásnak. Amikor ezt elmondták, így fejezték be: azóta vagyunk boldog házasok.
Ugye, milyen igaz Jézus szava: boldogok, akik sírnak. Akik csak siránkoznak, hogy milyen szerencsétlenek, azok nem boldogok. De akik sírni tudnak amiatt, hogy milyen bűnösök, azok boldogok.
A sírás nem a gyengeség jele, hanem az őszinteségé. Boldog az, akinek valós képe van önmagáról, aki nem akar olyan maradni, amilyen, akinek van bátorsága bűnt vallani és bocsánatot kérni, s aki tud szívből megbocsátani. S boldog az, akit Isten annyira szeret, hogy bevilágít a szívébe, s megmutatja, mi rejtőzik ott. Amikor ezt meglátta Péter, a kemény férfi, a derék, jó ember is csak sírni tudott rajta. Ekkor már meg lehetett vigasztalni.
Kommentáld!