A hívő ember evangélium iránti szenvedélyéről és apostoli buzgóságáról szóló sorozata huszadik katekézisében a Szent Péter téren tartott általános kihallgatáson a Szentatya ezúttal egy világi hívő, a venezuelai orvos, José Gregorio Hernández Cisneros példáját állította az egyház elé, akit 2021. április 30-án avattak boldoggá Caracasban a Covid járvány megszorításai idején.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán          

A kihallgatás elején az első Timóteus levél részletét olvasták fel a világnyelveken: „Mindenekelőtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért; a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben. Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,1-4).

 

Katekéziseinkben továbbra is az evangélium hirdetésének szenvedélyes tanúival találkozunk. Emlékezzünk arra, hogy ez egy katekézis-sorozat az apostoli buzgóságról, az akaratról és belső lelkesedésről, mely előre viszi az evangéliumot – kezdte beszédét Ferenc pápa. Ma Latin-Amerikába megyünk, pontosabban Venezuelába, hogy megismerjük egy világi hívő, Boldog José Gregorio Hernández Cisneros alakját, aki 1864-ben született és aki a hitet főként édesanyjától tanulta, amint maga mesélte: „Bölcsőmtől fogva az édesanyám tanított az erényekre és így gyarapodtam az Isten ismeretében, hozzá pedig a szeretetet adta útmutatóul”. Figyeljünk csak erre – intett a pápa – az anyák adják tovább a hitet, vagyis az anyák nyelvén, az ő nyelvjárásukban közvetítik azt, amellyel egyébként az anyák tudnak beszélni gyermekeikkel. Az anyáktól azt kérte a pápa, hogy legyenek figyelmesek a hit közvetítésében, tegyék azt anya-nyelven.

 

A szeretet volt ugyanis az ő sarkcsillaga, amely Boldog José Gregorio életét irányította: jó és napsugaras lelkű ember volt, derűs karakterrel, mély szellemi képességgel, aki orvos, egyetemi tanár és tudós lett. De elsősorban a leggyengébbekhez közel álló orvos volt, olyannyira, hogy hazájában „a szegények orvosaként” ismerték. Mindig gondját viselte a szegényeknek. A pénz gazdagságánál többre becsülte az evangéliumot, életét a rászorulók megsegítésére áldozta. José Gregorio a szegényekben, a betegekben, a bevándorlókban és a szenvedőkben Jézust látta meg. A sikert soha sem kereste evilágban, mert azt azoktól az emberektől kapta meg és kapja ma is, akik őt „a nép szentjének”, „a szeretet apostolának”, „a remény misszionáriusának” nevezik”. Szép nevek, nemde? – tette hozzá a pápa és megismételte: „A nép szentje”, „a szeretet apostola”, „a reménység misszionáriusa”.

 

José Gregorio alázatos, kedves és segítőkész ember volt. Ugyanakkor az a belső tűz és az a vágy fűtötte, hogy Isten és mások szolgálatának éljen. Ettől a lelkesedéstől indítva többször is próbálkozott, hogy szerzetes vagy pap legyen, de különféle egészségügyi problémák megakadályozták őt ebben. Testi gyengesége azonban nem indította őt arra, hogy magába forduljon, hanem, hogy még fogékonyabb legyen mások szükségletei iránt, így a Gondviselésre hagyatkozott, mely megedzette a lelkét és az igazán fontos dolgokra figyelt. Apostoli buzgalma ebben áll: nem követi a saját törekvéseit, hanem készséges marad Isten terveire. Boldog José Gregorio így megértette, hogy a betegek gondozásával Isten akaratát valósítja meg, segíti a szenvedőket, reményt ad a szegényeknek, vagyis példája és nem szavai révén tesz tanúságot a hitéről. Így jutott el odáig ezen a benső úton, hogy az orvoslást mintegy a papságként, „az emberi fájdalom papságaként” fogadja. Milyen fontos, hogy ne passzívan szenvedjünk el a dolgokat, hanem, ahogy a Szentírás mondja: „tegyünk mindent jó szívvel, hogy az Urat szolgáljuk” (vö Kol 3,23).

 

De kérdezzük csak meg magunktól! Honnan vette José Gregorio ezt a lelkesedést, ezt a nagy lelkesedést? Ez a lelkesedés bizonyosságból és erőből fakadt. Az ő bizonyossága az Isten kegyelme volt. Azt írta egy helyütt, hogy „ha a világon vannak jók és rosszak, ez azért van, mert a rosszak saját maguktól lettek rosszá, míg a jók Isten segítségével lettek jók”. Ám ő maga volt az első, aki úgy érezte, hogy szüksége van a kegyelemre, könyörgött érte az utcákon, mert rendkívüli módon szüksége volt a szeretetre. Az erő pedig, amiből mindig merített: az Istennel való bensőséges kapcsolata. Ő az imádság embere volt. Tehát ott van az Isten kegyelme és aztán az Úrral való bensőségesség, így lett az imádság embere – foglalta össze röviden a Szentatya.

Utolsó szavával halála előtt, a Szűzanyát szólította még

Jézussal való kapcsolata révén, aki mindenkiért felajánlja magát az oltáron, José Gregorio elhívást érzett arra, hogy felajánlja életét a békéért, miközben még az első világháború zajlott. Így érkezünk el 1919. június 29-éhez. Egyik barátja meglátogatja és nagyon boldognak találja őt. José Gregorio ugyanis megtudta, hogy aláírták a háborút lezáró szerződést. Íme, elfogadták az ő felajánlását és mintha azt érezné, hogy ezzel földi feladata befejeződött. Azon a reggelen is, mint általában, szentmisén vett részt, onnan pedig kilépett az utcára, hogy gyógyszert vigyen egy betegnek. Ám, miközben átkelt az úttesten, egy autó elütötte. Kórházba szállították, utolsó szavával halála előtt, a Szűzanyát szólította még. Földi útja így ér véget, egy utcán, az irgalmasság műve teljesítésével, majd a kórházban, ahol egy orvos mesterművét végezte.

 

Testvéreim, ennek a tanúságtevőnek a jelenlétében tegyük fel magunknak a kérdést – szólt a pápa utolsó gondolategysége: Mit csináljak én Isten előtt, az ő jelenlétében a közelemben levő szegényekkel és a világgal szemben? Hogyan vonatkozik rám José Gregorio példája? Mert ő arra is buzdít minket, hogy kötelezzük el magunkat napjaink nagy társadalmi, gazdasági és politikai kérdései mellett. Erről ma sokan beszélnek, sokan pletykálnak róla, sokan kritizálják és azt mondják, hogy minden rosszul megy. De nem erre szól a keresztény hivatásunk, hanem hogy inkább foglalkozzunk vele, akár piszkoljuk is be érte kezünket, de először is Szent Pál szavai nyomán „imádkozzunk” érte, ahogy azt a mai szentleckében hallottuk (vö 1Tim 2,1-4). Tehát elköteleződés, de nem a fecsegésben, nem, mert a fecsegés olyan, mint egy pestisjárvány. De nem, inkább mozdítsuk elő a jót, építsük az igazságban a békét és az igazságosságot. Ez is apostoli buzgóság, az evangélium hirdetése, és ez a keresztény boldogság: „boldogok a béketeremtők” (Mt 5,9). Haladjunk tovább Boldog Gregorio útján, aki világi hívő, orvos, a mindennapi munka embere, akit apostoli buzgalma indította arra, hogy egész életében jót cselekedjen, köszönöm – zárta szerdai katekézisét Ferenc pápa.