Az Apor család Erdélyből származott. Vilmos harmadik gyermekként született 1892. február 29-én, Segesváron. Néhány év múlva a család Bécsbe költözött az édesapa szolgálati helyének megváltozása miatt. Apor Gábor 1898-ban váratlanul meghalt, az édesanya, Pálffy Fidélia ezután Bécsben nevelte gyermekeit, akiktől fegyelmezettséget, igénytelenséget és pontosságot kívánt. Ezt mondogatta nekik: „Ha az ember válaszút elé kerül, válassza mindig a nehezebbet, mert biztosan az a helyes út.”

Apor Vilmos a gimnáziumot Kalksburgban és Kalocsán végezte a jezsuitáknál. Ezt követően a győri egyházmegye szemináriumába jelentkezett, ahol az Apor családdal rokonságban lévő gróf Széchenyi Miklós püspök örömmel fogadta, és az innsbrucki egyetemre küldte tanulni. Itt alakult ki papi-lelkipásztori programja. Világosan látta, hogy a papi élet a lemondás útja, és a türelemnek, a szelídségnek és a fáradhatatlan munkásságnak kell jellemeznie.

„Valójában úgy érzem, hogy a lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság, a »boldogok, akiket üldöznek és akik szenvednek az igazságért«. Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság” – olvasható Apor Vilmos kéziratos feljegyzéseiben. 

Szubdiákonussá szentelése előtt ezt írta naplójába: „Életem legfontosabb elhatározása előtt állok és arra készülök. A három magasabb rend, amelyet most fölveszek, mintegy azok a szögek, amelyek Krisztus keresztjére erősítenek egész életemre. Óh, édes és szívlelendő szolgaság, amely által az ember igazzá, szabaddá és szentté lesz!”

Apor Vilmost 1915. augusztus 24-én szentelte pappá Sigmund Waitz brixeni segédpüspök. Működését a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg, ahová az 1911-ben áthelyezett Széchenyi Miklós püspök magával vitte. 1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, ahol azelőtt káplánként szolgált. Úgy tartotta, „a lelkipásztor az igazi pap”. Szigorú napirenddel élt, szabadidejét tanulásra és önművelésre fordította, önmagával szemben aszketikus fegyelem jellemezte, mások iránt viszont kedvesség és figyelmesség. Lelkipásztori tevékenysége során katolikus lapot alapított, hitoktatást tartott, látogatta a fogvatartottakat, segítette a szegényeket, a betegeket. Jelentős összegeket juttatott jótékony célokra – 1925 karácsonyán például elajándékozta a plébánia élelemkészletének nagy részét és minden pénzét.

Plébánosi szolgálata alatt magára vállalta a legnehezebb feladatokat. Káplánjaival a kölcsönös tisztelet és barátság szellemében dolgozott együtt. Szívesen gyóntatott, másokat megértő hozzáállása a gyóntatószékben érvényesült a legjobban. Mint lelkivezető a mindent legyőző lelkierő kialakítására törekedett, fegyelmezettséget, igazságszeretetet igyekezett vezetettjeiben kialakítani.

1941. január 21-én kapta kézhez a pápai nuncius iratát, miszerint a Szentatya győri püspökké nevezte ki. A február 24-i püspökszentelés, amelyen nemcsak a főpapok és előkelőségek, de a szegény galbácskerti és krinolinkerti hívek is részt vettek, évtizedekig emlékezetes maradt Gyula történetében.

Apor Vilmos március 1-jén érkezett Győrbe, másnap megtörtént a hivatalos beiktatás. Az egykori gyulai plébános új szolgálati helyén, immár püspökként is emberszeretettel, alázattal kormányzott.

Első körlevelében felvázolta lelkipásztori programját: „A lelkekért való munka, a lelkek iránt való szeretet és lángolás, az a vágy, hogy »mindenkinek mindene« legyen, teszi a papi életet széppé és minden áldozatra képessé.”

A harmadik zsidótörvény hatálybalépése után kezdte meg püspöki működését, és mélyen átérezte az Egyház felelősségét, azonban tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai hiábavalók voltak. A hozzá fordulók egy részét bújtatta, illetve továbbküldte Angelo Rotta nunciushoz vagy nővéréhez, Apor Gizellához, aki a Magyar Vöröskereszt vezetője volt. A nuncius 1944-ben ezrével írta alá az oltalomleveleket, melyek a Vatikán hivatalos diplomáciai védettségét jelentették az üldözötteknek.

Apor Vilmos szívén viselte a polgári lakosság sorsát is. Sokakat befogadott, elhelyezett, anyagilag segített. 1944 áprilisában, Győr bombázása után maga is járta a város utcáit, hogy személyesen segíthessen a bajbajutottaknak. Találékony és bátor volt. Szoros kapcsolatot tartott fenn a szerzetesházak vezetőivel, így is sikerült sok menekültnek helyet szereznie.

A veszélyben szorosabb kapcsolat alakult ki a Dunántúl főpásztorai, különösen Mindszenty József veszprémi, Shvoy Lajos székesfehérvári és Apor Vilmos győri püspök között.

1945. március 28-án, nagyszerdán az oroszok elérték Győrt. A visszavonuló németek szintén lőtték a várost. Találatot kapott a székesegyház is. Apor püspök végignézte a pusztítást és megsiratta templomát.

A püspök jó pásztorként minden menekülőt befogadott ezekben a napokban, sok százan találtak menedéket a püspökvár pincéiben. Felkészülve mindenre, Győr püspöke kijelentette: „Egyszer úgyis meg kell halni, inkább ilyenkor adja oda az ember az életét.”

Nagycsütörtökön Apor Vilmos a pincében mondta utolsó szentmiséjét.

Egyre gyakrabban érkeztek orosz katonák a püspökvárhoz. A püspök mindenkit személyesen fogadott, és nagypéntekig egyáltalán nem aludt. Ekkor részeg orosz katonák el akarták vinni a pincében tartózkodó asszonyokat és lányokat. Apor Vilmos ellenállt. Egy katona előbb a mennyezetbe lőtt – a négy golyó helye most is látható a múzeummá alakított pincében –, majd háromszor rálőtt a püspökre. Egy asszony, meglátva vérző homlokát, felkiáltott: „Püspök atyánk, ezt értünk tette!” Apor Vilmos halkan, mosolyogva felelt: „Szívesen, nagyon szívesen!”

A sebesült főpásztort az ostromlott városon keresztül kórházba szállították, ahol petróleumlámpa fényénél műtötték meg. Apor Vilmos hálát adott Istennek, hogy „ilyen nagypénteket adott” neki, és szenvedései alatt papjaiért, híveiért és hazánkért imádkozott, és megbocsátott támadóinak. Április 2-án, húsvéthétfőn hajnalban halt meg.

Testét ideiglenesen a kármelita templom kriptájába temették. Újratemetésére csak 1986. május 23-án kerülhetett sor, azóta a győri bazilika Héderváry-kápolnájában nyugszik.

Gyóntatója írásban kérte, hogy azonnal indítsák el a vértanú püspök boldoggá avatásának ügyét. Az eljárás 1946-ban meg is indult, de 1949-ben fel kellett függeszteni, és csak 1989-ben lehetett folytatni. Az előkészítő munkálatok 1996-ra fejeződtek be. Az úgynevezett pozíciót – amely a boldoggá avatáshoz szükséges összes dokumentumot tartalmazza – díszkötésben nyújtották át II. János Pál pápának 1996 szeptemberében, győri látogatásakor, amikor a szentatya Apor Vilmos sírjánál imádkozott.

Egy évvel később, 1997. november 9-én II. János Pál pápa boldoggá avatta Apor Vilmos püspököt a római Szent Péter téren, több ezer magyar zarándok jelenlétében.

Istenünk! Te Boldog Vilmos püspöknek megadtad, hogy életét feláldozza juhaiért. Közbenjárására add meg nekünk, hogy akaratodban helytálljunk és testvéreink üdvösségén fáradozzunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Diós István: A szentek élete
Győr.egyházmegye.hu
Cseh Sándor: Apor püspök vértanúhalála, ahogy a szemtanú átélte (Budapest, 1997)
Szolnoky Erzsébet: Fellebbezés helyett. Apor püspök élete és vértanúsága (Szeged, 1990)

Magyar Kurír