A böjtölő ember talán arra érez rá a legjobban, hogy Isten nélkül semmi lényeges nincs az életben.
„Nagyapám sohasem beszélt a böjtjeiről, csak feltűnt, hogy nem
eszik és nem is iszik egész nap. Ilyen volt a »karácsony bűtje« is,
közvetlenül a nagy ünnep előtt, és természetesen a hamvazószerda és a
nagypéntek is. A böjtölés ezeken a napokon ránk, kicsikre is
vonatkozott, ami abban nyilvánult meg, hogy módjával ettünk, és
napközben nem volt nassolás.Nagyapának azonban voltak olyan
böjti napjai, amelyeket csak ő tartott számon: amikor megjelent az égen
az újhold. Ilyenkor is ugyanúgy dolgozott kinn a szőlőben, mint máskor,
néha nyári forróságban, élelem és víz nélkül, még fütyörészett is hozzá.
Számára ezek az újholdnapi böjtök egyáltalán nem voltak gyászos napok.
Később tudtam meg, hogy hálából vállalta őket, merthogy megszabadult a
fogságából. Még később merült fel bennem a gyanú, hogy nagyapa e
fogadalmi napjain valószínűleg nem csupán a második világháború
borzalmas tapasztalataira gondolt.
Mindnyájunknak megvannak a saját fogságai, véges lények vagyunk,
határokba ütközünk. Sebeket okozhatunk akaratlanul is. Szeretnénk a jót,
de néha a legjobb szándékunk sem elég ahhoz, hogy meg is tegyük. A
böjtölő ember talán arra érez rá a legjobban, hogy Isten nélkül semmi
lényeges nincs az életben. A böjt így lesz az Istenhez fordulás eszköze,
ami egyúttal a magunkba szállást is jelenti. Aki böjtöl, a pusztába
megy. Ott pedig csak Isten van meg én. A találkozás e belső úton azonban
nem szomorú esemény. Néha még fütyülni is lehet hozzá.”
Horváth Árpád SJ
Kommentáld!