Vasárnap, a Gemelli Kórház tizedik emeleti erkélyén megjelent a lábadozó Ferenc pápa. A vasárnapi, szokásos Angelus most nem a Szent Péter bazilika előtti téren hangzott el; talán nem túlzás arra gondolni, jelképes erejű, hogy épp egy gyógyító intézményből hangzottak el a pápa szavai. Ferenc pápa rövid beszédében megemlékezett a nap szentjéről, Nursiai Szent Benedekről is, aki zűrzavaros időben élt, s akit VI. Pál pápa közel hat évtizeddel ezelőtt Európa fővédőszentjévé nyilvánított.

Szent Benedek az ötödik század végén született Nursiában; abban a korban, amelyet a népvándorlás korának nevezünk. Ekkor a római birodalom fénye már a múlté, valami új van születőben. Benedek római tanulmányait odahagyva kivonul a világból, Subiaco mellettt egy barlangban él remeteként néhány évig. Idővel híre megy a remetének, a környék lakói közül egyre többen keresik föl, tanítványai támadnak, ő pedig föladva a remeteséget megalapítja első kolostorait. Életrajzából tudjuk, féltékenységből az életére törnek; Benedek elhagyja élete addigi színterét, útra kel, s Monte Cassinón kolostort alapít, az ottani pogány szentély helyén kápolnát épít. Itt él haláláig; megalkotja híres reguláját, amely az európai szerzetesség alapját képezi.

A nyugati szerzetesség atyja – így emlegetik a nursiai szentet. Munka és szemlélődő élet, az „ora et labora” kettőssége jellemzi életét. Ahogy egyik életrajzírója fogalmaz:

„A szemlélődő életre való vezetésből ő patriarchális, de pontosan körülírt felfogással törvényt alkotott egy magát Isten szolgálatára kötelező szervezet számára és így, az erkölcsi törekvés iskoláját, a cselekvő életet alapította meg. A szerzetességnek ezen konkrét célokra való beállításával megmentette nyugat számára kelet nagy, mély, örök gondolatait és életrevalókká tette őket. Ebben áll szent Benedek jelentősége.”

[Herwegen Ildefonz OSB: Szent Benedek jellemrajza. Pannonhalma, 1922, 173. o.]

Szent Benedek ünnepének másnapján érdemes felidéznünk, hogy a II. János Pál halála után egyházfővé választott Joseph Ratzinger bíboros a nursiai szent nevét vette föl. Nem véletlenül. Ő is válságokkal terhelt időben került az Egyház élére; a válságjeleket már évtizedekkel ezelőtt észlelte és megfogalmazta.

Közel harminc évvel ezelőtt Ratzinger bíboros előadást tartott Bassanóban A kultúrák válsága címmel. Ratzinger bíboros arról beszélt, hogy a mai európai kultúra kizárja Istent a közgondolkodásból, s ennek a radikális felvilágosult kultúrának a szószólói azt vallják, csak az ő nézetük lehet „építő jellegű az európai identitás számára”. Ezt a kultúrát a szabadságjogok határozzák meg, az az alapelv, hogy az emberi cselekvés mértéke az ember képessége; amit az ember képes megtenni, meg is teheti. Ratzinger már akkor figyelmeztetett: a szabadság új, zavaros ideológiája éppen a valódi szabadságot veszélyezteti. Hogy Ratzinger bíboros 1992-ben elhangzott beszéde mennyire „prófétai” volt, azt az azóta eltelt évtizedek történései igazolják. Csak egyetlen részt idézünk ebből a beszédből ennek alátámasztására:

ezért a diszkrimináció tilalma egyre inkább a véleménynyilvánítás szabadságának és a vallásszabadságnak a korlátozása lesz. Hamarosan többé nem lehet állítani, hogy a homoszexualitás – amint a Katolikus Egyház tanítja – objektív rendetlenség az emberi életben. És azt a tényt, hogy az Egyház meg van győződve arról, hogy nincs joga nőket pappá szentelni, egyesek úgy tekintik, hogy mostantól fogva nem egyeztethető össze az európai Alkotmány szellemével.”

[Ratzinger: Benedek Európája a kultúrák válságában. Bp., 2005, 37-38. p.]

Beszéde végén Ratzinger, nem véletlenül, Nursiai Szent Benedekre hivatkozott, őt állította példaként hallgatói elé:

„Ebben a történelmi órában leginkább olyan emberekre van szükségünk, akik megvilágosult és megélt hitük által hihetővé teszik Istent ebben a világban. A keresztények negatív tanuságtétele, akik beszéltek Istenről, de ellenére éltek, elhomályosította Isten képét és kaput nyitott a hitetlenségnek.

Olyan emberekre van szükségünk, akiknek értelmét megvilágosítja Isten fénye, s akiknek Isten megnyitja a szívét oly módon, hogy az értelmük szólni tud mások értelméhez és a szívük meg tud nyílni mások szíve felé. Csak Istentől megérintett emberek által tud visszatérni Isten az emberek közé.

Olyan emberekre van szükségünk, mint Nursiai Szent Benedek, aki a széthúzás és hanyatlás idején elmerült a legnagyobb magányba, s mindazon tisztulás után, melyeken át kellett mennie, visszatért a fényre és megalapította Montecassinón a hegyen épült várost; a hegyen, mely romokkal volt tele, de szolgáltatta az erőt is, melyből egy új világ született. Így Benedek, Ábrahámhoz hasonlóan, sok nép atyja lett. A Regula végén szerzeteseinek adott ajánlásai jelzések, melyek nekünk is mutatják a krízisekből és a romok közül a felfelé vezető utat:

’Amint van keserű buzgóság, amely eltávolít Istentől és a pokolba vezet, úgy van jó buzgóság, amely eltávolít a víciumoktól (= bűnös készségek, az erény ellentéte), s Istenhez és az örök életre és az örök életre vezet. Ez az a buzgóság, amelyet a szerzeteseknek a leglángolóbb szeretettel kell gyakorolniuk: tiszteletadásban előzzék meg egymást, a legnagyobb türelemmel viseljék egymás testi és erkölcsi gyöngeségeit […]. Testvéri érzülettel legyenek jóakaratúak egymáshoz […]. Szeretetben féljék Istent […]. Egyáltalán semmit ne helyezzenek Krisztus elé, akik mindnyájunkat el tud vezetni az örök életre.’ (72. fejezet)”

(Ratzinger: i.m. 53-54. p.)

Lemondása után XVI. Benedek a Mater Ecclesiae kolostorba vonult vissza, hogy imával töltse élete hátralevő éveit, így segítve utódát és egyházát. Ebben a szemlélődő életben is hű követője a nursiai szentnek, s azt tanúsítja, hogy Benedek Európája nem a múlté, hanem, bár rejtetten, ma is élő valóság.

Szalay László