Amennyiben az idős kor egyfajta szintézise az életünknek, úgy valóban a megbékélés időszaka is, ahogy Ady fogalmaz: „Békíts ki Magaddal s magammal, Hiszen Te vagy a Béke.” Idős korunknak fontos feladata, hogy életünk sebeit végérvényesen begyógyítsuk, hogy nyugodt lélekkel fussunk neki utunk utolsó szakaszának.

Idős nővéreknek tartottam lelkigyakorlatot egy alkalommal, ahol életünk sebeiről elmélkedtünk. Ránéztünk sérüléseinkre és próbáltuk végre rendezni dolgainkat, hogy megszülessen bennünk a béke. Talán a késő felnőttkor eseményeire tekintettünk rá, mikor befejeződött a lelkigyakorlat. Ekkor az egyik nővér megjegyezte: „József atya! Mi lesz a halál előtti végleges kiengesztelődéssel, megbocsátással?” Ekkor jöttem rá, hogy életünk végéig milyen mély sebeket hordozunk magunkban, míg ki tudjuk mondani: Bocsánat! Illetve: „Megbocsátottam!”. Így döntöttünk arról, hogy a következő évben, kizárólag a megbocsátás lesz a témánk a lelkigyakorlaton.

A felkészülés folyamán világosan láttam, hogy a „jó halál” feltétele a megbocsátás. Halljuk a felszólítást: „Mielőtt ajándékodat az oltárra tennéd és eszedbe jut, hogy egyik embertársadra haragszol, menj, békülj ki előbb embertársaddal és csak utána gyere vissza, hogy bemutasd az áldozatot!”

Idős korban valóban szorít az idő, hogy véglegesen megbocsássak embertestvéremnek.

El sem tudjuk képzelni, de a családok nagy részében sok helyen tapasztalható a kiengesztelődés hiánya. Ott feszülnek az ellentétek a testvérek között, de gyakran a szülőkkel szemben vannak elvarratlan sértések, sebek, melyek gyógyulásra várnak.

Egy idős bácsi a kórházban tudatosította, hogy a fiával szemben sokszor igazságtalan volt. A nyári szabadság alatt nem sikerült a gyerekkel való kiengesztelődés. Most, hogy az apa kórházba került, úgy nézett ki, hogy elmarad a megbocsátás, a megbékélés. Szeretett volna fiával találkozni, de a fiú nyár végén visszament az USA-ba, nem volt lehetősége, hogy egyik napról a másikra hazautazzon.

Az apa súlyos állapotba került, állandóan hívta a fiát, hogy bocsánatot kérjen, mert nyáron nem volt hajlandó vele találkozni. Végül a kezelőorvos ötletére készítettek egy nagy fotót a fiáról.

Az apa a képet nézve így szólt:

„Imikém, hát eljöttél hozzám? Bocsáss meg nekem! Sokszor igazságtalan voltam veled szemben.”

Miután „meggyónt a fiának”, rá egy órára eltávozott. Békében tudott meghalni. A boldog, nyugodt halál feltétele a megbocsátás. Vannak, akik a szőnyeg alá seprik fájdalmaikat és letagadják sebzettségüket, de elég egy megjegyzés, egy pillanat, és rájönnek, hogy a kiengesztelődés még nem történt meg szívükben. Egy bibliaóra alkalmával bosszankodott az egyik résztvevő, hogy miért hoztam elő ezt a témát, mikor ő már olyan jól helyre tette magában a megbocsátás kérdését. A benne feltámadt gyűlölet viszont jelezte, hogy csak az elfojtásnak köszönhette a pillanatnyi békét.

Sokszor az idősebb testvér jogán másokat megítélünk, miközben a gerenda ott van a mi szemünkben is. A bűnös asszony történetében, a házasságtörés miatt a „vén kecskék” egy nőt meg akarnak kövezni talán csak azért, mert az asszony velük nem paráználkodott.

Jézus megkérdezi a remegő nőt: „Asszony, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el? Senki! – Válaszolja az asszony. Menj! Én sem ítéllek el!”

Sokszor Istennek képzeljük magunkat, és azt hisszük, hogy az ítélet a mi kezünkben van. De csak a követ szorongatjuk, amely talán sokkal inkább minket illet.

Irgalmas szívű Jézus! „Békíts ki Magaddal és magammal, hiszen Te vagy a Béke.”

Hofher József jezsuita szerzetes