A családon belül a viszálykodás mindig kínos. Vannak viták, melyek majdnem szétszakítják a családot. Főleg azokban a családokban, ahol mindig is nagy volt az összetartás, nehezen birkóznak meg a családtagok.

Gyakori tapasztalat, hogy ilyen esetben mindenki segíteni akar a vita elcsendesítésében, a béke helyreállításában, de minél többen vesznek részt a békítésben, annál nagyobb lesz a feszültség. Ha túl sokan ártják bele magukat a nézeteltérésbe, az sokszor többet árt, mint használ.

Sokan egy ősi módszert ajánlanak kibékítésre. Akinek a fülébe jutott, hogy két ember összeveszett, egyenként fölkereste őket, és addig nem tágított, amíg el nem hitette velük, hogy a másik megbánta bűneit, és békét szeretne kötni.

Gondolhatnánk, egy ilyen színlelés hazugság a békítő részéről, hiszen az illető, akiről beszél, valójában nem akar megbékélni. Az esetek nagy részében viszont a veszekedő felek már alig várják a pillanatot, hogy visszaálljon közöttük a régen áhított béke. Azért egy ilyen közvetítési kísérlet valójában nem tekinthető teljes mértékben hazugságnak, hanem sokkal inkább egy féligazságnak, ami elindíthat egy megbékélési folyamatot. Sokszor a szégyen, a büszkeségk és saját hibáink beismerése hátráltatja a kiengesztelődést.

Fontos az is, hogy lehetőleg minél kevesebben vegyenek részt a békítési folyamatban. Sokszor a hiúság és a büszkeség, valamint a pletykálkodók hada nehezíti a visszavonulást. Amennyiben az előző módszert követjük, segíthetjük, hogy a felek megbékéljenek, miközben az önérzetük sem sérül, és az intrikusokat is leszerelhetjük. Hazudnod kell? Korántsem, hiszen szívük mélyén mindketten áhítják a békét.

Egyszer egy idős rabbit megkérdeztek, nem fárasztja-e, hogy az ima végeztével mindenkit külön köszönt, mindenkivel kezet szorít? A rabbit meglepte a kérdés. A shalom nem puszta köszönés, hanem az Örökkévaló egyik neve is, s így amikor köszöntünk valakit, kötelességünk éreztetni vele különlegességét, teljességét.

A shalom legegyszerűbb fordítása „béke”, de a szó gyökere a sálém, azaz egész, ami annyit jelent, hogy amikor köszöntünk valakit, kötelességünk éreztetni vele különlegességét, teljességét. Ezért aztán az üdvözlésnek meg kell adni a módját, nem szabad csak úgy hanyagul odavetni: figyelni kell a másikra, érzékeltetnünk kell az érdeklődésünket, tudakozódni a hogyléte felől, és mosollyal jelezni a szeretetünket. Az ilyen köszöntés jobb közérzetet teremt, derűsebbé teszi az embereket.

Továbbá mindenkit kedvesen, barátságos arccal kell köszöntenünk. Mit kell tennünk, mikor olyan emberrel találkozunk, akivel nem rokonszenvezünk? Vajon neki is mosolyogva kell-e köszönnünk? A válasz igen, olyannyira, hogy az illető ne is sejtse, hogy nem örülünk a találkozásnak. A bölcsek szerint, aki elsajátítja ezt a tudományt, kellemes, meleg érzéseket kelt a másikban, és baráti kapcsolatokat alakít ki. Az ellenkezője is igaz: a mérges, keserű arc haragot, gyűlölködést vált ki, és tönkreteszi a kapcsolatokat. Ábrázatunk nem magánügy! Az üdvözlést nem szabad a másik viselkedésétől függővé tenni, köszönjünk mindig előre.

„Békesség legyen velünk, itt van Jézus köztünk!

Békesség, békesség legyen velünk!”

Hofher József jezsuita szerzetes