2020 február 3., hétfő

Évközi 4. hét

2Sám 15,13-14.30;16,5-13a

(...) Dávid pedig felment az Olajfák hegyére, sírva ment, mezítelen lábbal s beburkolt fejjel haladt, s az egész vele levő nép is beburkolt fővel, sírva tartott felfelé. Amikor aztán Dávid király Bahurimig jutott, íme, kijött onnan egy ember, aki Saul házának nemzetségéből való volt, név szerint Szemei, Gera fia, s amint kijött, jártában egyre átkozta, s kövekkel hajigálta Dávidot s Dávid király minden szolgáját, pedig az egész nép és valamennyi harcos ott haladt a király jobbján és balján. (...) Azt mondta ekkor Abizáj, Száruja fia a királynak: „Mit átkozza ez a holt eb uramat, a királyt? Elmegyek, s fejét veszem.” Ám a király azt mondta: „Mi közöm hozzátok, Száruja fiai? Hagyjátok, hadd átkozzon, hiszen az Úr parancsolta neki, hogy átkozza Dávidot, s azért ki merné kérdezni, hogy „miért cselekszik így.” Majd azt mondta a király Abizájnak s minden szolgájának: „Íme, saját fiam, aki az én ágyékomból származott, tör életemre: mennyivel inkább tehát Jemini fia? Hagyjátok, hadd átkozzon az Úr parancsa szerint, hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért.” (...)

Mk 5,1-20

Nemsokára átjutottak a tengeren túlra a gerázaiak földjére. Amint kilépett a bárkából, mindjárt elébe ment egy ember a sírok közül, aki a tisztátalan lélek hatalmában volt és sírboltokban lakott. (…) A démonok azt kérték tőle: „Küldj minket a disznókba, hadd menjünk beléjük.” Jézus mindjárt megengedte nekik. A tisztátalan lelkek kimentek és megszállták a disznókat. Erre a kétezernyi csorda a meredekről a tengerbe rohant, és belefulladt a tengerbe. (…) Az emberek kimentek, hogy lássák, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy az ördögseregtől megszállott felöltözve, ép ésszel ül, és félelem fogta el őket.

Dávidnak beérett a bűne. A prófétai szó, mely szerint a kard állandóan fenyegeti házát, beteljesült. És ő türelmesen viseli sorsát, nem átkozza Istent, hanem imádja, nem vonja kérdőre, hanem engedi, hogy Isten vonja kérdőre őt, próbára téve hűségét. Összeomlásában mutatkozik meg igazi nagysága. Milyen érdekes: ez a jelenet éppen az Olajfák hegyének lejtőjén játszódik, közel ahhoz a helyhez, ahol Dávid fia, Jézus magára vette a világ bűneit, vérrel verítékezett, s mintegy átkozottá lévén nem vonta kérdőre Atyját, hogy mindezt miért kell elszenvednie...

Ha hasonló esetben mi is így viselkedünk, ha nem akarunk senkin bosszút állni, nem átkozódunk, csupán arra vágyunk, amire Dávid: „Hátha megtekinti az Úr nyomorúságomat, s jóval fizet nekem az Úr e mai átokért”, akkor egészen bizonyos, hogy végre ráléptünk az életszentség útjára, megszabadulva a jótetteinkben való tetszelgéstől, bűntelenségünk illúziójától és a mások fölötti ítélkezés kísértésétől. Többé már nem védekezünk és nem támadunk, hanem inkább mások hibáit, bűneit mentegetjük, és egyedül Isten irgalmasságára hagyatkozunk.

Urunk Jézus, amikor átkelünk Veled a túlsó partra, életünk árnyékos oldalára, találkozunk ördögtől megszállott, önző önmagunkkal, mely bűnei miatt már-már elveszett. Te azonban megkönyörülsz a különféle kényszerek láncain sínylődő, a világosságod elől szégyenkezve elrejtőző, önsorsrontó énünkön, hiszen azért jöttél, hogy az isteni irgalom világát megnyisd előttünk. Bűnbocsátó hatalmaddal szabadíts meg, kérünk, démonainktól, és egyszer s mindenkorra vedd át az uralmat tudatos és tudattalan világunk felett.