2020. február 1., szombat

Évközi 3. hét

2Sám 12,1-7a.10-17
Elküldte tehát az Úr Nátánt Dávidhoz. Amikor odaért hozzá, azt mondta neki: „Két ember volt egy városban: az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdagnak igen sok juha és marhája volt, a szegénynek azonban nem volt semmije sem, csak egy kis nőstény báránykája, amelyet ő vásárolt és táplált, s amely nála, fiaival együtt nőtt fel, a kenyeréből evett, a poharából ivott, az ölében aludt, s olyan volt neki, mintha a lánya lett volna. Amikor aztán egyszer vendég érkezett a gazdaghoz, az nem akart a maga juhaiból s marháiból venni, hogy lakomát szerezzen a hozzá érkezett utasnak, hanem fogta a szegény ember bárányát, s azt készítette el eledelül a hozzá érkezett embernek.” Igen nagy haragra gerjedt erre Dávid az ellen az ember ellen, s azt mondta Nátánnak: „Az Úr életére mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt cselekedte. Négyszeresen térítse vissza a bárányt, mivelhogy ezt cselekedte és könyörtelenül járt el.” Azt mondta erre Nátán Dávidnak: „Te vagy az az ember! (...) Azt mondta ekkor Dávid Nátánnak: „Vétkeztem az Úr ellen!” (...)

Mk 4,35-41
Amikor aznap beesteledett, így szólt hozzájuk: „Menjünk át a túlsó partra!” Erre azok elbocsátották a tömeget, őt pedig magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Több bárka is kísérte őket. Nagy szélvész támadt, s a hullámok becsaptak a bárkába, úgy, hogy már-már megtelt. Ő pedig a bárka hátsó végében egy vánkoson aludt. Felkeltteték: „Mester! Nem törődsz vele, hogy elveszünk?” Ő fölkelt, megfenyegette a szelet, és azt mondta a tengernek: „Csendesedj és némulj el!” Erre elállt a szél és nagy csendesség lett. Azután hozzájuk fordult: „Miért vagytok gyávák? Még mindig nincs hitetek?” Erre nagy félelem fogta el őket, és azt kérdezgették egymástól: „Ki ez, hogy a szél és tenger is engedelmeskedik neki?”

Dávid van olyan „naiv”, hogy nem sejtve, róla van szó, szigorúan elítéli a Nátán próféta által említett embert, aki elvette szegény szomszédja egyetlen juhocskáját. A ma paráznái és gyilkosai dörzsöltebbek ennél: mivel érzik, tudják, hogy erkölcsi kérdésekben hozott ítéletük visszafordulhatna rájuk, óvakodnak elítélni még a legsúlyosabban erkölcstelen tetteket is. Dávid „elszólása” azt jelzi, hogy még nem vált velejéig romlottá, még van számára szabadulás, ha súlyos is az ára. Nem vitatkozik, nem magyarázkodik, nem keni el a felelősségét, hanem megvallja bűnét, és irgalomért könyörög Istenhez. A mai embert viszont már-már menthetetlenné teszi az a relativizálás, mellyel védőréteget von maga köré Istennel és az ő törvényeivel szemben.

Vajon sok szülő, nevelő, lelkipásztor nem azért nem mer kiállni és fennhangon meghirdetni az evangéliumi törvényt, mert azt ő maga sem tartja meg? A nagy erkölcscsősz rendszerint farizeus, képmutató és kettős életű, de vajon mennyivel különb a laza és engedékeny, aki, aki elkendőzi, kimagyarázza, darabokra szedve elbagatellizálja, vagy akár még meg is ideologizálja erkölcstelenségét? Ha bűnösök vagyunk, csak az segít rajtunk, ha ezt beismerjük, és bűnbánatot tartunk, s szavainkat, tetteinket egyaránt az igazsághoz, a valósághoz igazítjuk, mert Isten törvényei a valóság, a többi mind csalóka látszat, hamis díszlet, illúzió.

Urunk Jézus, a mai Evangéliumban arra hívod tanítványaidat, hogy keljenek át Veled a túlsó partra. Segíts minket kegyelmeddel, hogy elmélkedéseinkben átkeljünk Veled életünk túlsó partjára, ahonnan visszájáról látjuk mindazt, amit mondunk és teszünk, s önbecsapásainkkal, élethazugságainkkal szembesülve idejében felismerjük, hogy senki és semmi nem segíthet rajtunk, egyedül csak a Te kifogyhatatlan irgalmasságod.