ApCsel 3,1-10
Péter és János pedig felmentek a templomba a kilenc órai imádság idején. Ekkor egy férfit vittek arra, aki születésétől fogva béna volt. Naponta odatették a templomnak az úgynevezett Ékes-kapujához, hogy a templomba jövőktől alamizsnát kérjen. Amikor Pétert és Jánost meglátta, amint a templomba készültek bemenni, könyörgött, hogy alamizsnát kapjon. Péter Jánossal együtt reátekintett, és azt mondta: „Nézz ránk!” Erre az rájuk nézett, remélve, hogy kap tőlük valamit. Péter azonban így szólt: „Ezüstöm, aranyam nincs, de amim van, azt neked adom: a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Azzal megfogta jobb kezénél, és fölemelte. Erre azonnal erő szállt a lábába és talpába, úgyhogy felugrott, állt és járt-kelt. Bement velük a templomba, járkált, ugrándozott, és dicsérte az Istent. Az egész nép látta, hogy jár, és Istent magasztalja. Ráismertek, hogy ő az, aki alamizsnáért üldögélt a templom Ékes-kapujánál. Elteltek csodálkozással, és magukon kívül voltak amiatt, ami vele történt.
Lk 24,13-35
(…) Mikor odaértek a faluhoz, ahová mentek, úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és lemenőben van már a nap!” Bement hát, hogy velük maradjon. Amikor asztalhoz ült velük, fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, de ő eltűnt a szemük elől. Ők pedig így szóltak egymáshoz: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, és feltárta előttünk az Írásokat?” Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Azok elmondták: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak!” Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és azt, hogy hogyan ismerték fel őt a kenyértöréskor.
Sokszor az akadályoz meg bennünket a jócselekedetekben, hogy azt hisszük, nekünk nincs semmink, amivel segíteni tudnánk. De miért is gondoljuk, hogy azt kell adnunk, amink nincs? Miért nem adjuk azt, amink van? Van szemünk, hogy észrevegyük, ki az, aki segítségre, vigasztalásra szorul. Van kezünk, hogy felemeljük, hogy segítsünk neki hordani a terhet, amely alatt görnyed. Van időnk, hogy meghallgassuk panaszát, hogy gyógyírt adjunk lelki sebeire. Van szívünk, hogy szeressük.
A szentmise nem a csengetéssel és az introitus éneklésével kezdődik. Hosszú-hosszú út előzi meg, amelyen járva újra meg újra szembetaláljuk magunkat testi-lelki nyomorúságban szenvedő embertársainkkal. Ha nem tekintünk rájuk, ha elmegyünk mellettük, mint a pap és a levita az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben, hogyan léphetnénk az irgalmas Isten jelenlétének terébe? Ha úgy lépünk be a templomba, hogy észre sem vesszük azokat, akik a mi segítségünkre várnak, miért csodálkozunk azon, hogy az ünnepek üresek és csalódást okoznak, s a szentmisén szórakozottság, unalom vesz erőt rajtunk? Hiszen hiába léptük át a templom ékes kapuját, ugyanabban a világban maradtunk, ahol addig is voltunk: önzésünk sivár és terméketlen pusztaságában.
Szívünket feltámadásod örömhírével lángra gyújtó Jézusunk, add nekünk kegyelmedet, hogy ne csak a kenyértörésben, hanem még az Emmauszba vezető úton felismerjünk Téged mindazok képében, akiket utunkba vezérelsz, és akikkel jót tehetünk. Add nekünk Péter és János biztató, vigasztaló, megerősítő tekintetét, s a figyelmesség és részvét mindennapi cselekedetein keresztül, melyeket nevedben véghez viszünk, Te magad nyilatkoztasd ki testvéreinknek szereteted hatalmát és újjáteremtő erejét.
Kommentáld!