Róm 9,1-5
Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom, a lelkiismeretem mellettem tesz tanúságot a Szentlélekben, hogy nagy a szomorúságom és szívemnek fájdalma szüntelen. Hiszen azt kívánnám, hogy magam legyek átkozottként távol Krisztustól testvéreimért, test szerint való rokonaimért, az izraelitákért, akiké a gyermekké fogadás, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek. Övék az atyák, és test szerint Krisztus is közülük való, aki mindenek fölött álló, örökké áldott Isten. Ámen.
Lk 14,1-6
Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. Ott egy vízkóros ember került elébe. Ekkor Jézus megkérdezte a törvénytudóktól és a farizeusoktól: „Szabad-e szombaton gyógyítani vagy nem?” Azok csak hallgattak. Erre megérintette a beteget, meggyógyította, és elbocsátotta. Aztán így szólt hozzájuk: „Ha közületek valakinek a fia vagy az ökre kútba esik, nem húzza-e ki rögtön, akár szombaton is?” Erre nem tudtak mit felelni.
„Ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak” – mondja a Prédikátor. Veszélyes lehet, ha az ember akkor beszél, amikor hallgatnia kellene, de talán még veszélyesebb, amikor hallgat, holott meg kellene szólalnia.
Miért hallgatnak a törvénytudók és farizeusok? Először azért, mert nem akarnak, a gyógyítás után pedig azért, mert nem tudnak mit felelni. Első némaságba burkolózásuk oka, hogy nem akarnak lelepleződni, nem szeretnék, ha napvilágra kerülnének szívük titkos gondolatai, mert akkor kiderülne, hogy már régen nem a törvény szavainak értelmezéséről és megtartásáról gondolkodnak, hanem arról, hogy hogyan okozhatnák Jézus vesztét... Második hallgatásuk a történet végén már tragikomikus. Most már szeretnének megszólalni, szeretnének cáfolni, visszavágni és ellentmondani, de szégyenben maradnak. És ez már nem a megszégyenülés üdvös hallgatása, hanem a tehetetlen indulat forrongása. Ez a pillanat még mindig nem volna késő a beismerésre, hogy Jézusnak igaza van, még mindig volna lehetőség újra felvenni vele a párbeszéd fonalát, de most már sokkal nehezebb. Most még úrrá lehetnének a nyelvüket, szívüket, életüket megbénító némaságon, de nem szólnak. Egyre ellenállhatatlanabb erővel sodródnak az örök elnémulás felé, ahol az emésztő gyűlölet és fojtogató düh szorításában már nem is lesznek képesek emberi szóra, csak az elkeseredett fogcsikorgatásra.
Urunk Jézus, Te arra hívsz minket, hogy nap mint nap párbeszédben legyünk Veled. Megszólítasz, kérdést teszel fel, állásfoglalásra késztetsz. Míg a kígyó a Paradicsomkertben azért próbálta kérdésekkel párbeszédre bírni Évát, hogy saját logikáját rákényszerítve bűnbe vigye, Te kérdéseiddel mindig a jóra „kísértesz”, megmutatva a szabadulás útját az ördögi logikából. Add, kérünk, kegyelmedet, hogy újra és újra megnyissuk szívünket igéd előtt, meghalljuk a lelkiismeretünkön keresztül nekünk szóló kérdésedet, felhívásodat, és napról napra készségesen válaszoljunk is rá.
Kommentáld!