2020. június 28., vasárnap

Évközi 13. vasárnap

2Kir 4,8-11.14-16a
Történt pedig egy napon, hogy Elizeus keresztülment Sunámon. Volt azonban ott egy előkelő asszony, s az feltartóztatta, hogy étkezzék nála. Így aztán valahányszor arra járt, betért hozzá, hogy étkezzék. Erre az asszony azt mondta férjének: ,,Úgy veszem észre, hogy Istennek szent embere az, aki gyakorta erre jár mifelénk. Csináltassunk tehát neki egy kis tetőszobát, tegyünk bele neki ágyat, asztalt, széket és mécsest, hogy ha hozzánk jön, ott ellehessen.’’ Történt erre egy napon, hogy eljött és betért a tetőszobába, s ott megpihent. Erre ő azt mondta: ,,Mit akar tehát, hogy cselekedjem neki?’’ Azt mondta erre Giezi: ,,Ne is kérdezd, hiszen fia nincs, s a férje vén.’’ Erre megparancsolta, hogy hívja oda, s amikor odahívta, s az megállt az ajtóban, azt mondta neki: ,,Esztendő fordultán, ebben az időben s ugyanebben az órában fiad lesz méhedben.’’ Ám ő azt felelte: ,,Ne, kérlek uram, Isten embere, ne hazudj szolgálódnak.’’

Róm 6,3-4.8-11
Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg? Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is új életet éljünk. Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, mert tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadt halottaiból, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta. Mert halála egyszer s mindenkorra való halál volt a bűnnek; az élete azonban élet az Istennek. Ti is úgy tekintsétek tehát magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.

Mt 10,37-42
Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám. Aki jobban szereti fiát vagy lányát mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi föl keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám. Aki megtalálta életét, elveszíti azt, és aki elvesztette az életét énértem, megtalálja azt. Aki befogad titeket, engem fogad be, és aki engem befogad, azt fogadja be, aki küldött engem. Aki befogad egy prófétát, mert próféta, az a próféta jutalmát kapja. Aki befogad egy igazat, mert igaz, az az igaz jutalmát kapja. És aki inni ad akár csak egy pohár friss vizet is egynek e legkisebbek közül, mert a tanítványom, bizony, mondom nektek: nem veszíti el jutalmát.’’

A magát szelídnek és alázatos szívűnek kijelentő Jézus kemény szavakkal szól hozzánk, amikor – látszólag az apánk és anyánk iránti tisztelet isteni parancsa és a gyermekeink iránt a Teremtőtől belénk oltott ragaszkodás ellenében – azt állítja, hogy aki jobban szereti apját vagy anyját, fiát vagy lányát, mint őt, az nem méltó hozzá. Pontosan kell látnunk, hogy ez a ’jobban’ nem az érzelmi kötődés fokozatait állítja szembe, hanem a szeretet két minőségét: a test és vér diktálta, ösztönös szeretetet és az ember természetfeletti hivatását, Istenre való képességét. Jézus nem a gyermeki ragaszkodásról és a gondoskodó szülői szeretetről, hanem a túlságosan földies kötődésről jelenti ki, hogy akadálya az ő követésének, mert meggátolja az első és legfőbb parancs teljesítését. Ugyanez áll a kereszthordozástól való húzódozásra és saját életünk megtalálásának vágyára is, mely gúzsba köti emberségünket.

Egészen más az, amikor mi magunk valljuk meg méltatlanságunkat, ahogy tette a kafarnaumi százados vagy Péter apostol, és más, amikor az Úr mondja nekünk: „Nem vagy méltó hozzám.” Méltatlanságunk tudata alkalmassá tesz az Úr szent cselekvésének befogadására, ellenben a földies ragaszkodások, az önmegvalósítási törekvések éppenséggel alkalmatlanná. Ha magunk akarjuk megvalósítani önmagunkat, nem önmagunkká válunk, hanem csupán szánalmas torzóvá, csonka személyiséggé. Ha azonban korlátainkkal, életünk töredékességével és a szenvedés szükségszerűségével szembesülve készségessé válunk arra, hogy mindezt Krisztus keresztjével egyesítve, az ő szenvedését kiegészítve, szeretettel viseljük, akkor megtapasztaljuk, hogy a kereszt nem megnyomorít, hanem felemel, s alkalmassá tesz az Isten műveiben való részvételre.