2019. november 20., szerda

Évközi 33. hét

2 Mak 7,1.20-31
Történt pedig, hogy elfogtak hét testvért is anyjukkal együtt. Ostorral és szíjjal verette őket a király, hogy a törvényben tiltott sertéshúsevésre kényszerítse őket. De különösképpen csodálatra méltó, és a jók emlékezetére érdemes az anya, aki Istenbe vetett bizodalmában hősies lelkülettel viselte el azt, hogy egy napon hét fiát látta elveszni. Bölcsességgel telve, mindegyiküket a saját nyelvén lelkesen buzdította, az asszonyi lelkülettel a férfias bátorságot egyesítve így szólt hozzájuk: „Nem tudom, mi módon jelentetek meg méhemben. Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, és nem én illesztettem össze egyikteknek sem a tagjait, hanem a világ Teremtője, aki megalkotta az embert eredetébe, és mindennek megadja létét. S ő irgalmasságában vissza is adja nektek lelketeket és életeteket, ha ti most föláldozzátok magatokat törvényeiért.” (...)

Lk 19,11-28
(...) ,,A magad szájából ítéllek meg téged, gonosz szolga! Tudtad, hogy szigorú ember vagyok: elveszem, amit le nem tettem, és learatom, amit nem vetettem. Miért nem tetted hát pénzemet a pénzváltóasztalra, hogy amikor visszatérek, kamatostul kapjam azt vissza?” Majd így szólt az ott állókhoz: ,,Vegyétek el tőle a mínát, és adjátok annak, akinek tíz mínája van.” Azok így szóltak: ,,Uram, annak már tíz mínája van.” Mondom nektek: ,,Mindannak, akinek van, még adnak, attól meg, akinek nincs, még azt is elveszik, amije van. Ellenségeimet pedig, akik nem akarták, hogy uralkodjam felettük, hozzátok ide, és öljétek meg előttem.”

Bizonyos értelemben igaz, hogy Isten felveszi, amit le nem tett, és learatja, amit nem vetett az ember életében. A természetben ugyanis csak az növekszik, bontakozik ki és hoz gyümölcsöt, amit Isten kezdettől fogva belétáplált; a teremtés megannyi csodája egy jól működő program eredménye, és Isten nem a maga gyönyörűségére alkotta, hanem az ember használatára. Ő azonban nem a természetre kíváncsi, hanem sokkal inkább az érdekli, hogy az ember, akit saját képére és hasonlatosságára teremtett, szabad akaratából mit hoz ki mindabból, amit kapott, hogyan használja fel a teremtett világ javait, hogy valami újat, többet adjon vissza ahhoz képest, mint amije induláskor volt. Ez az ember szabadságának és méltóságának titka.

Nem is annyira tehetségünk kamatoztatásáról van szó, hiszen azt Isten adta, úgyhogy termését joga van learatni, hanem mindenekelőtt a szabadságban fogant önátadásról, arról a választásról, amellyel mindenki maga dönt saját üdvösségről. E nélkül az önátadás nélkül tehetségünk kamatoztatása elvetélt önmegvalósítási kísérlet csupán, amelynek eredményeképpen azt is elveszítjük, amink eredetileg volt. Az önátadás viszont a szerényebb képességű emberből is szentet nevel, akár a hősiesség olyan magas fokára emelve, mint amilyenre a mai Olvasmányban szereplő hét testvér és édesanyjuk került. Az ő vértanúságuk – ha pusztán emberi szempontból nézzük – őrültség, ideológiai fanatizmusból fakadó öngyilkosság. De vajon nem még nagyobb őrültség, amit a király tesz, hogy korbáccsal és szíjjal akarja őket arra kényszeríteni, hogy sertéshúst egyenek? Lehet egyáltalán pusztán emberi szempontból nézni mindezt?

Urunk Jézus, segíts minket kegyelmeddel, hogy a hét testvér és édesanyjuk példájára merjünk áldozatot hozni Érted, tanúskodván arról a kicsiny kis többletről, amit nem lehet ebből a világból, a puszta emberi logikából megmagyarázni, s melynek jutalma sem e világhoz méretezett, hanem a Te mérhetetlen szeretetedhez és isteni bőkezűségedhez méltó.