2020. március 15.
Nagyböjt 3. vasárnapja
Kiv 17,3-7
A nép azonban szomjazott ott a víz hiánya miatt, és zúgolódott
Mózes ellen: „Miért hoztál ki minket Egyiptomból? Azért, hogy szomjan
veszíts minket, gyermekeinket és állatainkat?” (…) Azt mondta erre az Úr
Mózesnek: „(…) Üss a sziklára, és víz fakad belőle, hogy ihasson a
nép!” Úgy is cselekedett Mózes Izrael vénei előtt. Azt a helyet pedig
elnevezte Masszának és Meríbának, Izrael fiainak perelése miatt, és
azért, mert kísértették az Urat, mondván: „Köztünk van-e az Úr, vagy
sem?”
Róm 5,1-2.5-8
(…) Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a
meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is
aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten
azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben,
amikor még bűnösök voltunk.
Jn 4,5-42
(…) Odajött egy szamariai asszony, hogy vizet merítsen. Jézus azt
mondta neki: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis elmentek a városba, hogy
élelmet vegyenek. A szamariai asszony erre megkérdezte tőle: „Zsidó
létedre hogyan kérhetsz te inni tőlem, aki szamariai asszony vagyok?”
Mert a zsidók nem érintkeznek a szamariaiakkal. Jézus azt felelte: „Ha
ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki mondja neked: „adj
innom”, talán te kérted volna őt, és ő élő vizet adott volna neked.” Az
asszony megjegyezte: „Uram, nincs is mivel merítened, a kút pedig mély;
honnan vennéd hát az élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál,
aki nekünk a kutat adta, amelyből ő maga, fiai és jószágai is ittak?”
Jézus azt felelte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét
megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha
többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre
szökellő vízforrás lesz benne.”
A Színeváltozás hegyének magasa után vágyaink kútjának feneketlen
mélysége tárul fel előttünk a mai Evangéliumban: az Istenember
szomjúsága által a mi legmélyebb szomjúságunk tárul fel előttünk. Mire
szomjas az ember: vízre? Nem, hanem az életre, melyet a víz táplál.
Milyen életre: a mulandóra? Nem, az csak képe, ígérete az örökkévalónak.
Milyen örök életre szomjazik az ember: öntudatlan felolvadásra a
mindenségben? Nem: ha képes még a szívére hallgatni, tudhatja, hogy örök
szeretetre, olyan életre, amely csupa szeretet és viszontszeretet,
Isten szívéből fakadó, és oda visszatérő, örök életre szökellő
vízforrás.
Testi valónk szomjai, pszichénk szomjazásai, értelmünk tiszta
epedései csak jelzései egy nagyobb szomjúságnak, mely sokkal mélyebben:
biológiai és pszichés funkcióink alatt, a szívünk mélyén, személyiségünk
központjában jelentkezik. A mai vasárnap nélkül mit is érthetnénk
Húsvét vigíliájából, amely tűzszenteléssel kezdődik (és a könyörgés
mennyei vágyakról szól), vízszenteléssel folytatódik (mely az életre
szomjazóknak lesz kútforrás), s a szertartás keretében a pap belemeríti
az égő húsvéti gyertyát a keresztkút vizébe? Itt a tűz és a víz
ugyanarra a mennyei valóságra utal: így lesz Isten legvégső, legbensőbb
titka, a Szentlélek, a Szeretet a mi legvégső valóságunkká és legbensőbb
titkunkká. A keresztkút pedig az Egyház méhe, illetve a megkeresztelt,
újjászületett ember szíve.
Úr Jézus, szívünk kútjának mélységeiből újra és újra
feltör a szomjúság, melyet nem csillapíthat más, csak Te magad, a hit és
a keresztség által megadva a Szentlelket, az örök életre szökellő
vízforrást bennünk. Add, hogy neki engedelmeskedve, mint a több ezer
méteres mélységben rejlő kristálytiszta, éltető vizet, úgy hozzuk
felszínre, mindennapjaink világába létezésünk legmélyéről, új meg új
megtérések fáradságos, mégis örömteli munkájával a az isteni életet.
Kommentáld!