2020. március 8.
Nagyböjt 2. vasárnapja
Ter 12,1-4a
Ekkor az Úr azt mondta Ábrámnak: „Menj ki földedről, a rokonságod
közül és atyád házából arra a földre, amelyet mutatok majd neked! Nagy
nemzetté teszlek, és megáldalak, s naggyá teszem neved, és áldott
leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, s megátkozom azokat, akik
átkoznak téged. Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (...)
2Tim 1,8b-10
Ne szégyenkezz hát az Úrról való tanúságtétel miatt, sem
énmiattam, aki őérte bilincseket hordok, hanem szenvedj velem az
evangéliumért Isten erejének segítségével. Ő megmentett és szent
hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját
elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk
Krisztus Jézusban. Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnknek, Jézus
Krisztusnak megjelenése által, aki a halált legyőzte, az életet pedig és
halhatatlanságot felragyogtatta az evangélium által.
Mt 17,1-9
Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és
Jánost, a testvérét, és fölvitte őket külön egy magas hegyre, és
színében elváltozott előttük. Ragyogott az arca, mint a nap, a
ruhái pedig fehérek lettek, mint a napsugár. És íme, megjelent nekik
Mózes és Illés, s beszélgettek vele. Péter ekkor azt mondta Jézusnak:
„Uram, jó nekünk itt lenni! Ha akarod, csinálok itt három sátrat, neked
egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Amíg beszélt, íme, fényes
felhő árnyékolta be őket, s íme, a felhőből egy hang szólt: „Ez az én
szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassáto!” Ennek hallatán a
tanítványok arcra borultak és igen megijedtek. Jézus odament,
megérintette őket és azt mondta: „Keljetek föl, és ne féljetek!” Amikor
fölemelték a szemüket, senkit sem láttak, csak Jézust egymagát. Amint
lejöttek a hegyről, Jézus megparancsolta nekik: „Senkinek se beszéljetek
a látomásról, amíg az Emberfia a halottak közül föl nem támad.”
A Krisztus-követésnek a pusztai tapasztalat után következő, ki nem
hagyható állomása az az igen magas hegy, ahol ránk ragyog Krisztus
dicsőséges arca, mint Péterre, Jakabra és Jánosra, vagy mint Assisi
Szent Ferencre San Damiano roskadozó templomában. A keresztény hit
középpontja egy emberi arc: az Atya Egyszülöttjének Isten dicsőségétől
ragyogó arca. Ennek az arcnak felfedezése teszi hitünket személyessé. Az
még nem igazán Krisztus-követő, aki nem mondhatja el Szent Jánossal:
„Láttuk az ő dicsőségét, az Atya Egyszülöttjének dicsőségét”, és Szent
Pállal: „Isten világosságot támasztott a mi szívünkben is, hogy
felragyogjon nekünk Isten dicsőségének ismerete Jézus Krisztus arcán”.
Mélységes, sokat mondó kijelentés: nem Jézusnak, hanem a mi szemünknek
és szívünknek kell egy nap elváltoznia, hogy megláthassuk Jézus arcán
Isten dicsőségét, vagyis azt, hogy az ő arca a második isteni
személynek, az egyszülött Fiúnak az arca.
De bármennyire szeretnénk is letáborozni az apostolokkal a
Színeváltozás hegyén, megállítani az időt, és kimerevíteni életünknek
azokat a pillanatait, amikor minden ragyogott, nem maradhatunk sokáig
ebben a színeváltozott, elragadtatott világban. Isten nem ezen a földön
készít nekünk örök hajlékot, hanem arra hív, hogy szent Fia
szenvedéséből részt vállalva legyünk az ő mennyei dicsőségének is
részesei. Ezért Jézussal együtt le kell jönnünk a Tábor hegyéről a
hétköznapok sík vidékére, és rá kell térnünk arra az útra, amely egy
másik hegyre, a Golgota hegyére vezet.
Urunk Jézus, add kegyelmedet, hogy dicsőséged titokzatos
látomását mindenkor drága kincsként őrizzük szívünkben, s kitartsunk
Melletted akkor is, amikor az egész illúziónak, mesebeli álomnak tűnik a
világ durvaságai közepette, és amikor a Te szenvedéseidből részesedünk.
Ragadj ki, kérünk, a sötétség hatalmából, és vígy magaddal bennünket
előbb lélekben, majd egész emberi valónkkal dicsőséges országodba.
Kattintson imádkozni 
Kommentáld!