Iz 62,11-12
Íme, az Úr tudtul adta a föld végéig: „Mondjátok Sion leányának: Íme, szabadításod jön; íme, fizetsége vele van, és szerzeménye a színe előtt. Szent népnek hívják majd őket, az Úr megváltottjainak; téged pedig keresett városnak neveznek, nem elhagyottnak.”
Tit 3,4-7
Mikor azonban Üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete megjelent, megmentett minket, nem a mi igaz cselekedeteinkért, amelyeket véghezvittünk, hanem az ő irgalmasságából, a Szentlélek újjáalkotó és megújító fürdője által, akit bőségesen kiárasztott ránk Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, hogy kegyelme révén megigazulva, reménybeli örököseivé legyünk az örök életnek.
Lk 2,15-20
És történt, hogy amikor az angyalok visszatértek tőlük a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: »Menjünk át Betlehembe, és lássuk azt a dolgot, ami történt, s amelyet az Úr hírül adott nekünk.« Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet. Amikor meglátták őket, elhíresztelték azt, amit a gyermek felől hallottak. És mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik. Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak úgy, ahogy megmondták nekik.
Van-e szebb emberi esemény, mint amikor lélekben visszamegyünk oda, ahol először találkoztunk azzal, akit a lelkünk szeret? Kegyelmi időutazás ez, melyben felidézzük az első találkozás esetlenségükben is gyönyörű, felejthetetlen pillanatait, melyek már magukban hordozták a későbbi kiteljesedést, amiről akkor álmodni sem mertünk. Az üdvtörténetben ilyen első találkozás a betlehemi születés. Nem csoda, hogy Szent Ferenc atyánk testi szemével is látni akarta a szentséges megtestesülést, s ezért Greccióban „megrendezte” a Karácsonyt, barlangistállóval, ökörrel, szamárral, s ezzel mind a mai napig élő hagyományt teremtett. Ezen a hajnali órán képzeletben keljünk mi is útra, és a pásztorokkal menjünk Betlehembe, ahol megtaláljuk Máriát, Józsefet és a jászolban fekvő Kisdedet.
Első pillantásra meg kell hogy döbbenjünk, hogy az első Karácsony mennyire más volt, mint a mi hangulatos szentestéink: mennyire a szegénység, a jelentéktelenség és a kiszolgáltatottság jellemezte. De Isten Fia talán nem is juttathatta volna másként kifejezésre irántunk való tapintatos és gyöngéd szeretetét, mint hogy így elrejtve, kivetetten, a világ egy félreeső kis zugában születve jött el közénk. Minden másféle közeledés súlyosabb félreértésre adhatott volna alkalmat, ez a teljes mellőzöttség volt a legjárhatóbb út a rosszul értelmezett hatalom- és dicsőségvágytól megsebzett emberiség szívéhez.
Hálát adunk Neked, Szentlélek Isten, hogy évről évre nagyobb magasságokat és mélységeket társz fel előttünk Karácsony kimeríthetetlen misztériumából. Köszönjük, hogy mi, akik lélekben a pásztorokkal keltünk útra, a betlehemi barlangistállóba már nem az ő szemükkel és hitükkel, hanem az Egyháznak és pásztorainak szemével s a nicea-konstantinápolyi hitvallásban megfogalmazott hitével tekinthetünk. Kérünk, hogy a betlehemi barlang szegénysége mind inkább kinyilatkoztassa nekünk az isteni szeretet gazdagságát, a jászolban nyugvó Kisded arcán pedig egyre jobban felismerjük a magasságbeli Isten örök dicsőségét.
Kommentáld!