Jób 19,1.23-27a
És felelt Jób, és ezt mondta: Bárcsak felírnák szavaimat, vajha könyvbe jegyeznék azokat, vas íróvesszővel ólomtáblára, vagy vésővel sziklába metszenék őket! Mert tudom, hogy Megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm, és saját testemben látom meg Istenemet; én magam látom meg őt, és önnön szemem nézi őt, és nem más! E reményem van eltéve keblemben!
Róm 5,5-11
A remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által. Krisztus ugyanis akkor, amikor még erőtlenek voltunk, a meghatározott időben, meghalt a gonoszokért. Pedig az igaz emberért is aligha hal meg valaki; esetleg a jóért képes valaki meghalni. Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Azért most, miután az ő vére által megigazultunk, még sokkal inkább megment minket a haragtól. Ha mi, amikor még ellenségek voltunk, kiengesztelődhettünk Istennel Fiának halála által, most, mint kiengesztelődöttek, sokkal inkább üdvösséget nyerünk az ő élete által. Sőt még dicsekszünk is Istenben a mi Urunk, Jézus Krisztus által, aki most megszerezte nekünk a kiengesztelődést.
Jn 6,37-40
Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, és aki hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.
Nem minden reményre igaz az, amit Szent Pál mond a mai Szentleckében, a mi földi reménykedéseink például igenis sorra szégyenben hagynak, s ilyenkor annak rendje és módja szerint el is keseredünk. De az a remény is megcsal, amely ugyan Istenre hivatkozik, de nem válik életünk kis és nagy döntéseinek mozgatójává. Ez a hamis reménykedés, mely nem több ideológiánál, talán annyit sem ér, mint a becsületesen bevallott reménytelenség. Ezért is mélységesen kiábrándítóak azok a temetések, ahol a gyászolók úgy állják körül a koporsót, hogy közben mindent megtesznek, nehogy szembe kelljen nézniük saját elmúlásukkal, s azzal, hogy mi lesz azután. Hallgatják a pap szavát, talán mozog a szájuk, mintha imádkoznának, de csüggedtek és reményvesztettek, mert valójában többre tartják a halál hatalmát Isten hatalmánál. Az ilyenek valóban „szerencsétlenebbek minden embernél”.
Csak az a remény nem engedi, hogy megszégyenüljünk, mellyel az élő Istenbe kapaszkodunk, s mellyel azt várjuk, amit Szentlelkével már végbevitt a mi Urunk, Jézus Krisztuson, feltámasztva őt a halálból. Ezt a Lelket ugyanis a mi szívünkbe is kiárasztotta, s megkezdte bennünk a feltámasztás művét azzal, hogy személyünk középpontját olyan életszintre emelte, ahol a halál egy pillanatig sem uralkodhat rajta. Ha tehát élő bennünk ez a reménység, ha azt az Istent valljuk Urunknak, aki azért küldte Jézus Krisztust, hogy senkit el ne veszítsen közülünk, hanem feltámasszon az utolsó napon, akkor ez meg is látszik mindennapjainkon, teendőink végzésén és a nehézségek, megpróbáltatások idején tanúsított viselkedésünkön.
Urunk, Jézus Krisztus, Elsőszülött a halottak közül! Járd át Szentlelkeddel sápadt és erőtlen reményünket, hogy igazi, élő, a halottakat feltámasztó Istenbe vetett reménységgé, életünket formáló erővé váljék. Alakítsd ki bennünk kegyelmeddel a Vőlegény érkezésére várakozó jegyes lelkületét, aki nem erre a földi életre rendezkedett be, ám felkészült a várakozás hosszú óráira; aki úgy van itthon e földön, hogy egy percre sem feledkezik meg az örök hajlékról, melyet Te készítesz számára a mennyben.
Kommentáld!