Sir 35,15b-17.20-22a
Mert az Úr igaz bíró, és nincs nála személyválogatás. Nem nézi az Úr a személyt a szegénnyel szemben, és meghallgatja az elnyomott esdeklését. Nem veti meg az árva könyörgését, de az özvegyét sem, ha kiönti panaszszavát. Aki készséges lélekkel imádja Istent, elfogadásra talál, és könyörgése a felhőkig ér. A megalázkodó imádsága áthatol a felhőkön, és meg nem nyugszik, amíg oda nem jut, nem tágít, amíg a Magasságbeli rá nem tekint. Az Úr nem is késlekedik.
2Tim 4,6-8.16-18
Engem ugyanis már kiöntenek, mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van. A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét. (...) Az Úr megszabadít minden gonosz ármánytól, és meg fog menteni mennyei országa számára. Dicsőség neki mindörökkön örökké! Ámen!
Lk 18,9-14
(...) Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: ,,Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetente, tizedet adok mindenből.” A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: ,,Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” Mondom nektek: ez megigazultabban ment haza, mint amaz. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.”
A múlt vasárnap láthattuk Mózest, amint bizalommal a reális életet tárja a mindenható Isten elé, megimádkozza a maga és népe sorsát. Ilyen a vámos imája is, jóllehet ez a vámos bűnös ember, Mózesnek méltatlan gyermeke. Igaztalan állapotban élt, nyomorgatta honfitársait, összeszűrte a levet a megszálló hatalommal, és nem becsületes munkával szerzett vagyonát sem arra használta, hogy alamizsnát osztogasson a szegényeknek. Mégsem reménytelen eset Jézus szemében. Még nem veszett ki belőle teljesen a lelkiismeret. Kilesi az alkalmat, amikor talán senki sincs a templomban, megáll hátul, szemét sem meri felemelni, s mellét verve így szól: „Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek.” Úgy áll Isten elé, amint van: mocskosan, lélekben betegen, bűnöktől megkötözötten. És imádságában azt mondja ki, ami van. Még nincsenek jócselekedetei, még meg sem szabadult a bűnös szokásoktól, de kimondta a valóságot. Ebben a percben bűnnek nyilvánította mindazt, ami bűn az életében, és nem is talált semmi mást, csak bűnt. Ezért igaz az ő imádsága, s mivel igazul imádkozik, nem az többé, aki volt: Isten, a végső valóság színe előtt igaz állapotba került, megigazult. Ez a szentség magja, gyökere! E nélkül a lépés nélkül nem lehet elindulni az életszentség útján.
A farizeus nem tette meg ezt a lépést, ezért nem is a szentség útján jár, hanem zsákutcába tévedt. Saját jó tetteire koncentrál, s „hálaadása” nem más, mint dicsekvés. Érdekes, hogy bár elöl van, mégis észreveszi a templom hátuljában álló vámost. Kapóra is jön neki, mert van, akihez mérje magát. Nem Isten a vonatkozási pont az életében, hanem a másik ember, hogy így alkalma legyen az öntetszelgésre. Imádsága ezért nem a végső valóság előtti megállás, nem szembesülés, így nem is igazulhat meg: megmarad elvakult, hazug állapotában.
Urunk Jézus, szégyenkezve valljuk meg, hogy a mi imádságunk is oly sokszor nem egyéb, mint öntetszelgés, amikor magunkkal eltelve állunk Eléd, mint a farizeus a mai Evangéliumban. Kérünk, szabadíts meg elvakultságunktól, önhittségünktől, és segíts, hogy megértve, mit jelent szavad: „aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják”, egyre jobban megtanuljuk a vámos imájának lelkületét, s így imádságunk valóban megigazulásunkra szolgáljon.
Kommentáld!