2Kir 5,14-17
Lement s megfürdött hétszer a Jordánban az Isten emberének szava szerint, s ismét olyan lett a teste, mint egy kis gyermek teste, és megtisztult. Erre visszatért az Isten emberéhez egész kíséretével együtt s bement s megállt előtte s azt mondta: ,,Immár tudom, hogy nincs másutt Isten az egész földön, hanem csakis Izraelben. Kérlek tehát, (...) engedd meg nekem, szolgádnak, hogy vehessek e földből annyit, amennyit egy öszvérpár elbír, mert nem mutat be többé szolgád egészen elégő áldozatot vagy békeáldozatot más isteneknek, hanem csak az Úrnak.
2Tim 2,8-13
(...) Igaz beszéd ez: ha vele együtt meghalunk, vele együtt élni is fogunk; ha vele együtt szenvedünk, vele együtt uralkodni is fogunk. Ha megtagadjuk őt, ő is megtagad minket, de ha hűtlenek leszünk, ő hű marad, mert önmagát meg nem tagadhatja.
Lk 17,11-19
Történt pedig, hogy miközben Jeruzsálem felé tartott, átment Szamarián és Galileán. Amikor beért az egyik faluba, szembejött vele tíz leprás férfi. Távolabb megálltak, és hangosan kiáltoztak: ,,Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, azt mondta: ,,Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak!”. Történt pedig, hogy amíg mentek, megtisztultak. Az egyikük, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, hangosan magasztalta Istent, és lábai előtt arcra borulva hálát adott neki; s ez szamariai volt. Jézus megkérdezte tőle: ,,Nem tízen tisztultak meg? A többi kilenc hol van? Nem volt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” Aztán így szólt hozzá: ,,Kelj föl és menj; a hited meggyógyított téged.”
Egészen biztos, hogy annak a kilenc leprásnak, akinek nem jutott eszébe köszönetet mondani, ugyanolyan sima lett a bőre, mint a tizediknek. A csodás gyógyulás után pedig életük ott folytatódott, ahol évekkel előbb megszakadt: dolgoztak, gyermekeket neveltek, örültek és bánkódtak, míg végül aztán meghaltak. Egyvalami azonban hiányzott az életükből, s ez a hiány tragikus: képesek voltak élni anélkül, hogy megköszönték volna az életet. Emiatt, bár kívülről épek és egészségesek lettek, bensejükben tovább folytatódott a rothadás. Meg kell tehát értenünk, hogy nem Jézusnak van szüksége a köszönetnyilvánításunkra – bár mindig örömmel fogadja, mint szeretetünk jelét –, hanem mindenekelőtt nekünk magunknak, hogy a tőle kapott kegyelmet egészen befogadhassuk, s így az mind teljesebben kifejthesse gyógyító hatását nemcsak a testünkben, hanem a lelkünkben is.
A hálátlan élet mélyen az emberi szint alatt van. A hálátlanság nem csupán egy erény hiánya, hanem élősködő és pusztító életforma, mely kivetkőzteti az embert eredendő méltóságából. A hálátlan ember előbb-utóbb emberevővé, az univerzum szörnyetegévé válik: nem szeret, csak szeretkezik, élvezi és használja a másik ember testét; nem él, hanem visszaél a természet gazdagságával, és gátlástalanul kizsákmányolja azt, meglopva, kisemmizve az utána jövő nemzedékeket is; inkább fizet, csak lekötelezettjévé ne váljék senkinek, s mindent, amit az életben elér, kizárólag a maga szerencséjének és saját munkája eredményének tekinti. Egyetlen esélye, hogy Isten valakinek a képében elé áll, és megköszön neki valamit, amit soha senki, valószínűleg ő maga sem vett észre hálátlan életében, s akkor talán megrendül, és sok-sok év után elsírja magát...
Urunk Jézus, ha ateisták lennénk, a legnagyobb nehézséget talán nem is a szenvedés elfogadása jelentené számunkra, hanem hogy nem tudnánk kinek hálát mondani a madárdalért, a csöndes esőért, a baráti kézfogásért és a hitvesi ölelésért, a mennybolt tündöklő csillagaiért és az égbenyúló havasok ártatlan szépségéért. Köszönjük most mindezt, Általad mondva hálát a teremtésért s mindenekfelett a mennyei Atya nagy dicsőségéért. És kérünk, erősítsd meg bennünk a hálaadás lelkületét, s amint a tizedik leprásnak, úgy nekünk is add meg bűneink bocsánata révén a teljes gyógyulást: az örök életet.
Kommentáld!