Jób könyve a szenvedő igaz sorsáról elmélkedik. Izajás próféta Isten szenvedő szolgájáról énekel. A keresztre feszített Krisztusban méltán ismerhetjük fel a Jób történetét és a prófétai látomást is beteljesítő és felülmúló végkifejletet.

Megidézi és túlhaladja Jóbot, mert nem csak a szeretteit, meg az egészségét veszti el, hanem az életét is. Izajás szenvedő szolgájának küldetését is magára ölti, mert nem csak másokért szenved, hanem meg is hal. Passiója példa és tanítás számunkra. Szóra sem méltatja a gúnyolódókat. Atyja bocsánatát kéri tudatlan hóhérainak. Elhagyatottságában nem a saját bajával törődik, hanem édesanyjáról és szeretett tanítványáról gondoskodik. Végül mindent felülíró bizalommal Atyja kezébe ajánlva adja át a lelkét. Harmadnapi feltámadásának csendes dicsősége pedig majd olyan új kezdetet jelent, amelyre senki nem számított.

Most azonban még Jézus mellett két másik megfeszítettet is látunk. Ők nem ártatlanok, hanem méltó büntetésüket szenvedő gonosztevők. Magatartásuk mégsem egyforma, hanem teljesen ellentétes. A bal felől kínlódó rablógyilkos csúfolódik. Saját szabadulása reményében provokálja a Messiást. A jobb lator ellenben szenvedése közben istenfélővé lesz. Nem csak a saját és társa büntetésének jogos voltát képes belátni, hanem a velük együtt megfeszített ártatlanságát is. A saját nyomorúságán és reménytelen helyzetén túllendülve egy kéréssel fordul Jézushoz: „Emlékezzél meg rólam, amikor országodba érkezel”.

Amikor a szenvedés lehetséges értelméről elmélkedünk, vagy az önmagában értelmetlen szenvedésből való tanulás lehetőségéről gondolkodunk ne feledjük a két gonosztevőt. A szenvedéshez való hozzáállás ellentétes mintái ők. Ugyanazon bűnökért, egyazon büntetést viselnek. Egyikük kínja mégis meddő és hiábavaló. A másik szenvedése, megtérése és kérése azonban üdvösségére válik. Jézus maga ígéri meg neki, hogy még ma vele lesz a paradicsomban.

Ugyanaz a szenvedés, élethelyzet vagy próbatétel, ma is eredményezhet ellentétes magatartást. Mint az egy kórteremben fekvő két özvegyasszony esetében is. Az egyik Istent vádolta és szidta azért, mert elvette tőle a férjét. A másik így gondolkodott: „elvesztettem a drága férjemet; nekem már csak a jó Isten maradt”.  

A jobb lator egyszerű fohásszal kéri üdvösségét: „emlékezzél meg rólam Uram”. Benedek pápa még fiatal teológusként elmélkedik arról, hogy a keresztény teológia a görög filozófiával folytatott párbeszéde során milyen mértékben veszi át, vagy tölti meg inkább új tartalommal a bölcseleti fogalmakat. A lélek halhatatlanságának filozófiai ideája helyett a teológus Ratzinger számára Isten létben tartó emlékezete a Biblia igazsága.

A lélek, Platón nagyhatású bölcseletében, ugyanis természeténél fogva halhatatlan. Nem részekből áll, ezért nem is eshet alkotóelemeire. Nincs kezdete, ezért vége sem lehet. A keresztény teremtéshit szerint azonban az evilági valóságoknak kezdete van. A lélek halhatatlansága nem természetének velejárója, hanem Isten ajándéka. Ráadásul a test nem a lélek börtöne. Az ember megtestesült szellem és lélektől áthatott test. Nemcsak azért jó, mert a Teremtő ilyennek látta és akarta, hanem azért is, mert Fiának megtestesülése és feltámadása révén korábban elképzelhetetlen beteljesülést szánt neki. Amikor a jobb lator Jézusra bízza magát, akkor a teremtő Szó létben megőrző emlékezetének teológiai igazságát tárja fel.  

Isten örök üdvösséget kínáló emlékezete azonban az emberi emlékezet fontosságára is figyelmeztet. Aki emlékezik Isten múltban elhangzott ígéretére, az tudja, hogy ez a jövőbeni beteljesedésre vonatkozik. Isten nevére és az emberrel kötött szövetségére való emlékezés „memoria futuri” – „a jövő emlékezete”. Átfogja a múltat, hordozza a jelent és az eljövendő teljességbe vezet. „Én vagyok, aki van”. A Szabadító, aki veled volt, van és lesz. Aki Istenre emlékszik, vele van és rá vár, az tudja, hogy minden csalóka látszat ellenére megbízható az, „aki Volt, aki Van és aki Eljövendő”.   

A bámészkodó nép, a főtanács gúnyolódó tagjai, az ecetet kínáló katonák, a káromló bal lator nem volt képes arra, hogy meglássa a Titkok Titkát, a szolgai alázatban megjelenő Királyok Királyát, az életét barátaiért adó barátot.

Pilinszky János „Szent lator” című verse sem közvetlenül szemlélteti velünk a golgotán bennünket megváltó Üdvözítőt. Mintha úgy érezné, hogy a mi szemünket is elvakítja az ártatlanul bűnhődő igaz, Isten szenvedő szolgája, a lábunkat megmosó Úr és Király, a szeretetből életét értünk áldozó Istenember látványa.

A költő a hozzánk, bűnösökhöz közelebb álló jobb latorra és általa minden emberi élet utolsó pillanatára irányítja a tekintetünket. Itt – mindenen túl – már csak egyetlen szó, egyetlen valóság lehetősége és ígérete marad fontos.  Az utolsó pillanatban megtérő gonosztevőt szentté avató Barát örök barátsága.

„Akkorra már belepték a legyek

túl az agónián

túl a tetanuszon,

és messze túl szögeken, sebeken

se tárgy, se test

nyilvánosan

között

se ácsorgás

(behorpadt szentségtartó),

se röpülés

barát,

barátság mindörökre.”

                                               (Szent lator)