Az utolsó vacsora
A tanítványok az utolsó estét töltik együtt Krisztussal. A most lezajló eseményeket megőrzi emlékezetük, jelentőségüket azonban csak később fogják föl. Krisztus a magány keresztjét is a vállára veszi.
Olajfa
Közöttük ült, de senki sem látta, Csak fecsegtek és beszéltek, egyszerre. És mikor a kenyeret megszegte Alig figyeltek mozdulatára.
S aki vele együtt nyúlt a tálba Felpattant, és futott már sietve, Pillantását már észre sem vette, Mellyel féltőn tekintett utána.
Kit-kit elnyomott aztán saját álma. S míg kenyérré változott a teste, Az üdvösséget egyik sem kereste, Nem gondoltak holnapra, csak a mára.
Pedig sokasodtak a jelek, Arcába nézett, forrás-szemsugárba, És egy asszony a keresztet látta, Hajára öntött drága kenetet.
- Én nem leszek mindig köztetek. Csak azt nézték, hány garas az ára az olajnak, nem figyeltek szavára, Nem látták meg a búcsú-könnyeket.
Az út fölött ingott már a pálma, És meghasadt már a cédrus ága, S a percre, melyben Golgotára indulsz, Hűs árnyékot terít a szelíd ciprus, S belengi az olajfa illat-árja.
Kommentáld!