Az Ószövetség a művészetekben

Jób I.

Georges de La Tour: Jób és felesége, 1644. Olajfestmény

Nem sokkal az özönvíz után, de még Ábrahám kiválasztását megelőzően élt Jób i.e. 2000 körül Észak-Arábiában, Úz földjén. Élete és a róla elnevezett könyv arra a feszítő kérdésre válaszol: Honnan van a szenvedés, és miért az igazakat éri kiváltképp? (Jób 21:7-16; Zsolt. 73:4-16)

A feddhetetlen jellemű, bűngyűlölő Jóbot váratlanul és sorozatban érték a csapások. Ellenség támadt szolgáira, elhajtották állatait, tűzvész semmisítette meg juhait, hatalmas vagyonát pillanatok alatt elvesztette. Ünneplő gyermekeit egy szélvész ledöntötte ház temette maga alá. A csapások azonban nem értek véget. Testét tetőtől talpig undok fekélyek lepték el. Hamuban ülve, cseréppel vakargatta sebeit, így próbált enyhíteni szörnyű kínján. Még felesége is ellene fordult – ezt láthatjuk Georges de La Tour festményén is. A művész drámai erővel jeleníti meg a szenvedéstől nyögő Jóbot. Reszkető tagjai összeverődnek. A kioktató tartásban föléje emelkedő felesége vigasz helyett csak tovább növeli gyötrelmét. Isten megátkozására és öngyilkosságra biztatja, mivel szerinte már fabatkát sem ér az élete.

Jób mindenét elveszítette, de hitét a Mindenhatóban megőrizte! Képtelen volt megérteni, miért történt vele mindez. Isten kezébe helyezte életét: „Ha már a jót elvettük Istentől, a rosszat ne vennénk el?” (Jób 2:10)

Négy barátja jött látogatóba, mivel hallottak az őt ért csapásokról. Rátekintve „fennhangon zokogtak miatta, megszaggatták ruháikat, és ültek vele hét napon és hét éjszakán a földön, és nem szólt egyetlen szót egyik sem, mert látták, hogy igen nagy az ő fájdalma” (Jób 2:11-13). Ezután megszólalt Jób, lelke már csordultig betelt a fájdalommal, a keserűséggel, és kiöntötte szíve panaszát. Szavaira a barátok hallgatása is megtört, – bár némák maradtak volna! Vigasztalan szavaikkal csak növelték gyötrelmét. Szenvedése okát életében keresték, titkos bűnnel vádolták. Szerintük a sorscsapásokban Isten keze érte utol. Jób ezt visszautasította. Világosan látta ugyan az ember esendőségét: „Hogyan is lehet igaz a halandó ember Istennél?” (Jób 9:2), de mélyen hitt Isten kegyelmében, aki a megbánt bűnöket megbocsátja. Vallotta: „Erőszakosság nem tapad kezemhez és az én imádságom tiszta” (Jób 16:17). Barátai addig voltak jó barátok, amíg csendes részvétet tanúsítottak, együttérzésükről biztosították bajba jutott társukat. Amíg nem akartak „okos szavakkal”, „bölcs tanácsokat” osztogatni. „Könnyű annak, kit baj nem ért, a szenvedőt a biztos partról bölcs szavakkal inteni” – vallották a régiek is.

Így folytatta Jób: „A szerencsétlent barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenhatónak félelmét. Atyámfiai hűtlenül elhagytak, mint a patak... Szavak ostorozására készültök-é? Hiszen a szélnek valók a kétségbeesettnek szavai! Még az árvának is nekiesnétek, sírt ásnátok a ti barátotoknak is?!” (Jób 6:14-15, 26-27)

Jób magára maradt. Nem értette a történteket, de bízott Ura jellemében, megváltó szeretetében. Ha meg is kell halnia, a feltámadás után (Jób 14:14) Isten majd megérteti vele a most még érthetetlent. Így vallotta meg hitét: „Én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára a porom felett megáll. És miután ezt a bőrömet megrágják, nem e testben [pontos fordítás szerint] látom meg az Istent” (Jób 19:25-26).