José de Ribera: Jákób álma. 1639 körül. Olajfestmény. Madrid, Prado

Jákóbot a csalással kierőszakolt áldás nem töltötte el örömmel. Reménytelen sorsán keseregve lepte meg a menekülő vándort a sötétség. „És jutott egy helyre, ahol meghált, mivelhogy a nap lement. Vett egyet annak a helynek kövei közül, és feje alá tette, és lefeküdt azon a helyen. És álmot látott: Íme egy létra volt a földön felállítva, melynek teteje az eget érte, és az Isten angyalai fel- és alájártak azon. És az Úr állt azon, és szólt:

- Én vagyok az Úr, Ábrahámnak, a te atyádnak Istene és Izsáknak Istene; ezt a földet, amelyen fekszel, néked adom és a te magodnak (= utódaidnak). És a te magod olyan lesz, mint a földnek pora, és terjeszkedsz nyugatra és keletre, északra és délre, és tebenned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei. És ímé, én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova mész, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem, amit néked mondtam” (I.Móz. 28:11-15).

Ribera az eget a földdel összekötő fényözönnel utal a létrára, nem tárgyszerűen jeleníti meg az álmot.

Az a kérdés merül fel bennünk a történet e meglepő fordulatánál, hogy Isten, aki gyűlöl minden becstelenséget, miért erősíti meg a csalással szerzett áldást? Mert – az emberrel ellentétben – Őt nem téveszti meg a látszat. Ő „nem szemeinek látása szerint ítél, és nem füleinek hallása szerint bíráskodik: igazságosan ítél...” (Ésa. 11:3-4). Az Úr Jákób legbensőbb indítékaira tekintett. Ismerte szíve őszinte vágyát, és ennek alapján adta neki az áldást, amelyre jellemében és cselekedetében még nem volt méltó. Éppen ezért bűne következményeit és a száműzetést nem hárította el az áldással együtt. Segítséget ígért azonban Jákób igazzá válásához. Jellemformáló tapasztalatokon, nehézségeken vezette át őt, hogy hibái maradéktalanul kiégjenek belőle.

A Jákób álmában megjelent létrát Jézus Krisztus önmagával azonosította földi szolgálata során (Jn. 1:52). Azt fejezte ki ezzel a szemléletes jelképpel, hogy Ő az egyedüli közvetítő, az „út” (Jn. 14:6), az összekötő létra a menny és a föld között. „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus” (I.Tim. 2:5). „És nincsen senkiben másban üdvösség: mert nem is adatott az emberek között más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (Ap.csel. 4:12). Az Ő segítségével bárki győzhet önző énje felett. Ő hidalta át a bűn okozta szakadékot, amely az Atya és az emberiség között tátongott. A szolgáló angyalok Jézus által teremtenek és tartanak fenn kapcsolatot Isten és ember között.

Jákób azzal a biztos tudattal indulhatott el, hogy Isten vele lesz, vigyáz életére és egyengeti útját, amelyen a végső győzelmet elérheti.

Megérkezett a mezopotámiai Háránba. Nagybátyjánál, Lábánnál telepedett le, pásztorként dolgozott. Ittléte alatt a saját bőrén tapasztalhatta, milyen az, ha valakit megcsalnak. Hét évig dolgozott ingyen szerelméért, Rákhelért, hogy feleségül vehesse. Lábán azonban galád módon rászedte: a menyegző utáni éjszaka vette észre, hogy nem a szeretett hitvest, hanem annak nővérét, Leát tartja karjaiban. Ha már így történt, a kor szokása szerint őt kellett magához vennie. Így érte el Lábán, hogy idősebb leányát is férjhez adja. Bár közvetlen ezután Rákhelt is feleségül vehette, további hét évi ingyen munkát követelt érette a kegyetlen gazda. Majd még hat évig bérért szolgált, de Lábán ezt „tízszer is megváltoztatta” (I.Móz. 31:41).

Isten a látszat ellenére nem hagyta el őt. Hitét növelte, jellemét csiszolta. Ezenfelül még a földi gazdagságot is megadta neki mintegy igazságszolgáltatásul apósa kapzsiságával szemben, aki gátlástalanul kihasználta őt.