Az Ószövetség a művészetekben

A növények és az állatok teremtése

Bertram mester: Az állatok teremtése, 1379-83.
Petri-oltár, Hamburg

„Azután mondta Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, amelyben legyen néki magva e földön. És úgy lőn... És lőn este és lőn reggel, harmadik nap” (I.Móz. 1:11, 13). A negyedik napon az égitesteket, az ötödiken és a hatodikon az állatokat és az embert teremtette Isten. „Nemük szerint”, azaz elkülönült csoportjaik szerint, de változékonyságra való képességgel hozta létre az élőlényeket. A bibliai leírás szerint tehát nem az evolúció feltételezett útján alakultak ki!

A hatodik nap estéjén végigtekintve munkáján „látta Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó” (I.Móz. 1:31). A tökéletes szépségű teremtmények Alkotójukról „vallottak”. Az ember számára minden létező eleven, szemléletes tanítást közölt: „Kérdezd meg csak a barmokat, majd megtanítanak, és az ég madarait, azok megmondják néked. Avagy beszélj a földdel és az megtanít téged, a tengernek halai is elbeszélik néked. Mindezek közül melyik nem tudja, hogy az Úrnak keze cselekszi ezt?” (Jób 12:7-9) Később, a bűnesetet követően ugyan a természet szépsége és rendje megromlott, összhangja felborult, de még ebben az állapotában is sok csodálni és tanulni valót rejt magában!

Jézus Krisztus számos példázatában szemléletes tanítást adott a természetben rejlő üzenetről. Így szólt: „Megnyitom az én számat példázatokra, és kitárom, amik e világ alapítása óta rejtve voltak” (Mt. 13:35).

Bertram mester alkotásán az arany háttér előtt szemlélhetjük az állatok teremtését. Krisztus gondoskodó szeretetét nemes mozdulatával érzékelteti. Meglepődve látunk azonban a kép bal oldalán, a sok állat között egy bárány torkát megragadó farkast. A művész minden bizonnyal Jézus halálára utalt az ábrázolással (Ésa. 53:7; Jn. 1:29). Ugyanakkor elkerülte figyelmét, hogy az Édenben nem voltak ragadozók az állatok (I.Móz. 1:30). Ölés, pusztítás, halál egyáltalán nem létezett, hiszen minden jó volt. Akárcsak majd az újjáteremtett földön, ahol „sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé” (Jel. 21:4). Visszaáll az eredeti isteni szándék. „Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségemnek hegyén, mert teljes lesz a föld az Úr ismeretével, amint a vizek a tengert beborítják” (Ésa. 11:6-9; 65:25).

Isten a világot nemcsak létrehozta, hanem gondoskodik is róla, szeretettel vigyáz teremtményeire. Szakadatlanul „munkálkodik” értük, „hatalma szavával fenntartja a mindenséget” (Jn. 5:17; Zsid. 1:3). Minden lélegzetvételünket és minden szívverésünket neki köszönhetjük, „mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk”... és „Ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent” (Ap.csel. 17:28, 25).

„Mily számtalanok a te műveid, Uram! Mindazokat bölcsen alkottad meg, és betelt a föld a te gazdagságoddal. Ez a nagy és széles tenger! Itt vannak benne a megszámlálhatatlan csúszók; apró állatok nagyokkal együtt. Amott gályák járnak s cethal, amelyet azért formáltál, hogy játszadozzék benne. Mindazok tereád néznek, hogy megadjad eledelüket alkalmas időben. Adsz nékik és ők takarnak; megnyitod kezedet, és megtelnek a te jóvoltoddal”... „és megelégítesz minden élőt ingyen” (Zsolt. 104:24-28; 145:16).

Michelangelo freskóján az isteni személy energikus, szinte már a barokk korra jellemző lendülettel suhan át az égen. Keze páratlanul szép, kifejező mozdulatával valósítja meg az ember teremtését. Ádám lehajló kezébe, s rajta keresztül testébe élet áramlik. Az ábrázoláson, amint az általában a reneszánsz korban elterjedt, az Atya jelenik meg egyedüli Teremtőként – ellentétben a megelőző időszak Krisztus-ábrázolásaival és a Biblia tanúságával.

Michelangelo freskója