Az Ószövetség a művészetekben
A bűneset II.
Bertram mester: Az ember felelősségrevonása,
1379-83. Petri-oltár, Hamburg
|
Döntés előtt állnak az ősszülők: Kinek higgyenek?
Istennek vagy a Sátánnak? Tudták, hogy Isten igaz és jó, mégis hagyták a
hazugságot lelkükben elhatalmasodni. „És látta az asszony, hogy jó az a
fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakított azért annak gyümölcséből, és evett, és adott a vele lévő férjének is, és az is evett” (I.Móz. 3:6).
A bűn hármas gyökerére mutat rá itt a
Szentírás. Először is, „jó volt a fa eledelre”. Ádámot és Évát ugyan
semmiféle éhség nem gyötörte, de telhetetlenségük rabul ejtette
érzékeiket. Hányszor hágjuk át mi is az erkölcsi törvényeket pusztán a
birtoklás kedvéért!
Másodszor, „kedves volt a szemnek” a fa gyümölcse.
Hányszor teszi valaminek a tetszetős volta nélkülözhetetlen
szükségletünkké azt, ami nem az! „Csak a szemem kívánta” – szoktuk
mondani. Harmadszor, „kívánatos volt az a fa a bölcsességért”. A
bölcsesség, a tudás ígérete azokban a dolgokban, amelyekre választ nem
emberi kútfőből kell nyerni – azóta sem hagyja nyugodni az ember
becsvágyát.
Azt akarták ősszüleink elérni – törvényszegés útján
–, amire Isten is el akarta vezetni őket, de a szeretet útján: Az
Istenhez való egyre teljesebb hasonlóságot. Azóta is hányszor akarta az
ember megoldani az Isten hatáskörébe tartozó dolgokat! A történelem
tanúsítja, mekkora eredménnyel:
„A történeteket lapozám s végére jutottam,
És mi az emberiség története? vérfolyam, amely
Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki,
És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.” |
|
(
Petőfi Sándor: Az ítélet, részlet)
|
Szakított az asszony a gyümölcsből, és férjének is adott, és ő is evett. Döntöttek. Elfordultak Istentől. Az óhajtott tudástól szemeik azonnal „megnyíltak”, és észrevették, hogy mezítelenek. A „mezítelenség” az ember kiszolgáltatottság-érzését jelenti (Jn. 8:34). Nemcsak a nemi szervüket, hanem egész testüket bevonták lombruhával, hogy elrejtőzzenek Uruk, egymás és önmaguk elől!
|
„Bűnünk, elkövetkezett bukásunk, végső
gyökerében misztérium (= titok). Az a ‘gyermetegen egyszerű’ történet
azonban, amit a Genezis elmond, mégis a legtöbb és a legmélyebb, amit
erről a tragédiáról tudhatunk. Olyanná szerettünk volna lenni, mint az
Isten. Mi azonban lázadó vágyunkkal mintegy leváltunk, lemozdultunk
önmagunkról, hűtlenné váltunk önmagunk lényegéhez. Istenné nem
lehettünk, de önmagunkat is odahagytuk.
Azóta az ember elvesztette
ártatlanságát, önmagával való azonosságát, s vele együtt Isten
közelségét. ‘Lemozdultunk’ önmagunkról. Innét van minden kettősségünk.
Halandókká váltunk. Észrevettük, hogy mezítelenek vagyunk. Megnyílt
szemünk az elidegenedésre, a látszatra, a hiúságra, a test szégyenére és
paráznaságára, a minden-tükrök-univerzumára, a gőgre, önzésre és
hazugságra. Azóta van, hogy még akkor is, ha valami jót, igazat és
valódit cselekszünk, rendszerint tudja a bal, hogy mit műveltünk a
jobbunkkal.”
|
| (Pilinszky János: Bűnbeesésünk, részlet) |
Kommentáld!