Ferenczy Károly: Józsefet eladják testvérei, 1906. Magyar Nemzeti Galéria

Jákób népes családjával Kánaán földjén telepedett le. Négy feleségétől (Leán és Rákhelen kívül ezek szolgálóleányait, Zilpát és Bilhát is feleségül vette a kor szokása szerint) összesen tizenkét fia született. Közülük Józsefet mindegyiknél jobban szerette, mert kedves feleségétől, Rákheltől született, akit második gyermekük, Benjámin születésekor veszített el. Józsefnek cifra ruhát varratott, így éreztette vele kivételezett szeretetét, amivel természetesen felingerelte testvéreit. Jákób láthatóan nem tanult szülei hibájából! A szomorú következmény nem sokáig váratott magára.

József mélyen vágyakozott Isten követésére, de az otthoni környezet veszélyt jelentett alakuló jellemére. Kezdte különbnek érezni magát a többieknél. Ezért, illetve az isteni gondviselés által neki szánt nagy feladatra való felkészítés miatt kellett kikerülnie ebből a környezetből.

Tizenhét éves korában egy kettős álom által adta tudtára Isten, hogy mire hivatott. Egyik álmában a mezőn dolgozott testvéreivel együtt, és az ő kévéje előtt meghajoltak testvérei kévéi. A másik álomban a nap, a hold és tizenegy csillag hajolt meg előtte. Álmait gyanútlanul elmesélte testvéreinek, akik emiatt még inkább gyűlölték. Jákób is megdorgálta, de ugyanakkor „az elméjében tartotta a dolgot”, mert megsejtette ezekből, hogy a Mindenhatónak nagy tervei vannak gyermekével.

Szükség volt erre a megerősítésre, mert nehéz iskola várt Józsefre!

Nem sokkal ezután történt, hogy a testvérek lakhelyüktől távol legeltették atyjuk nyáját. Jákób, nem gondolva fiai gyűlöletével, Józsefet elküldte utánuk, hogy hozzon hírt róluk.

Mikor meglátták bátyjai a közeledő ifjút, így beszéltek egymás között:

- „Ímhol jő az álomlátó! Most hát jertek, öljük meg őt, és vessük valamelyik kútba; és azt mondjuk, hogy fenevad ette meg, és meglátjuk, mi lesz álmaiból” (I.Móz. 37:19-20). Megragadták, ütötték-verték, ruháját letépték. Rúben javaslatára életét ugyan megkímélték, de egy üres kútba dobták a jól elagyabugyált kamasz fiút. És – az emberi aljasság határtalan! –, mint kik jól végezték dolgukat, „leültek kenyerezni” a József által hozott hazaiból!

A falatozásból feltekintve, testvérei egy épp arra haladó ismaelita karavánra lettek figyelmesek. Júda javaslatára – hogy valami hasznuk is legyen belőle – eladták testvérüket rabszolgának húsz ezüst pénzért.

Ruháját egy leölt kecskebak vérébe mártották, és azt megmutatva idős atyjuknak, azt hazudták, hogy vadállat tépte szét kedves gyermekét. Jákób leírhatatlan fájdalmat érzett. „Megszaggatta ruháit, zsákba öltözött, és gyászolta az ő fiát sokáig. Felkeltek pedig minden ő fiai és minden ő leányai, hogy vigasztalják őt, de nem akart vigasztalódni...” (I.Móz. 37:34-35).

Milyen tragédiákat idéz elő a kivételezés a nevelésben! Jákóbnak törődnie kellett volna többi gyermekével is! Mekkora szívfájdalmat okozott nekik, amikor őket mellőzve Józsefet kényeztette. Az ő hibája azonban nem mentség a testvérek brutális viselkedésére, a hazugságukra! Azzal, hogy leszaggatták öccsükről a „fejedelmi” ruhát, megakadályozhatták-e Istent a szívében igaz József „fejedelmi” jellemének kimunkálásában? A látható valóság egyelőre így festett:

A festményen a lemeztelenített Józsefet láthatjuk vad, indulatoktól fűtött bátyjai karéjában. Az elkényeztetett fiút átadják az ismaelitáknak. A kietlen, vigasztalan tájjal a reá váró megpróbáltatásokat vetíti előre a művész.

József különbnek érezte magát testvéreinél – most náluk alacsonyabb sorba került: rabszolga lett. Korábbi lelkületével Isten nagy terveire alkalmatlan volt. Íme, Isten most kiemeli ebből a helyzetből, hogy formálja jellemét, és ezáltal történelmi művét, választott népe jövőjét is munkálja.