Az Ószövetség a művészetekben

A bűneset I.

Raffaello: Ádám és Éva a kígyóval, 1511. Stanza della Segnatura, Vatikán

A föld lakói az Úr áldását élvezték. Élő, személyes kapcsolatban álltak Teremtőjükkel, aki minden kérdésükre válaszolt. Feltárta előttük egy ellenséges személy, a Sátán lázadását, aki a szeretet törvényétől eltávolodva önmagát felmagasztalta, Istent pedig megvádolta, szándékait kétségbe vonta. Tőle kellett „őrizni” (I.Móz. 2:15) a kertet, nehogy a hatalmába kerüljön. Isten figyelmeztette gyermekeit, hogy a rájuk leselkedő kísértés erkölcsi ítélőképességük próbája lesz!

Az első emberpárnak döntésével kellett hozzájárulnia sorsa és az emberiség jövőjének további alakulásához. Óriási felelősség hárult rájuk! Isten mindent megtett a jó választása érdekében. Felkészítette őket az Ellenséggel való találkozásra. A próba színhelye a „jó és gonosz tudásának fája” volt. A Mindenható az ember erejéhez mért kísértést engedett csak meg (I.Kor. 10:13). Ha bízik Isten szavában, ha szeretettel ragaszkodik Teremtőjéhez, akkor nem eszik a fa gyümölcséből! Ha bizalmatlan és hálátlan iránta, akkor semmibe veszi parancsát!

Isten a rossz tudásától akarta megóvni az embert. A tudás fogalmát azonban mélyebb értelemben használja a Biblia, mint mi manapság. A rossz kipróbálásától akarta megóvni az embert, nem pedig elméleti ismeretétől, amivel ekkor már rendelkezett. A rosszat sohasem ismerhetjük meg tapasztalatból úgy, hogy súlyos kárt ne tegyen egész lényünkben.

Raffaello festményén Ádám és Éva szóba elegyedik a kígyó képében megjelenő Sátánnal. Éva és a Kísértő párbeszéde jól bemutatja azt a folyamatot, amely az ember bűnbeesését azóta is jellemzi. Mi is hányszor átéljük ezt! Pontosan tudjuk, hogy nem volna szabad a rosszhoz közelíteni, de elhitetjük magunkkal: Erősek vagyunk a legyőzésére. Pedig ha szóba állunk vele, megtettük az első lépést bukásunk felé. Ha teret adunk Sátánnak, hogy érveit kifejtse, csábító ígéreteivel bizonyosan levesz a lábunkról, s eszünk a jónak vélt tudás fájáról.

A Sátán első kérdésével az Istenbe vetett bizalmat igyekezett megingatni: „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek?” Jól tudta, mit mondott az Úr, csak a kétely magvát akarta elhinteni. Számítása bevált! Az asszony először „(f)elmondta” az Istentől tanultakat: „A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, de annak a fának a gyümölcséből, mely a kert közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek, hogy meg ne haljatok” (I.Móz. 3:1-3). Szavainál sokkal többet mond a tény: beszélget az Ellenséggel! Ezt látva a kígyó célratörőbb, most már Istent meghazudtoló kijelentést tesz: „Bizony nem haltok meg”. Sőt még tovább merészkedik, „elmagyarázza”, hogy Isten rosszat akar, mert elrejti tőlük a tudást, hogy uralkodhasson felettük: „Hanem tudja az Isten, hogy amely napon esztek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (I.Móz. 3:4-5).

Sátán neve (= Ellenség, Vádoló) jól kifejezi lényegét. Istent vádolja azzal, amiben ő maga a bűnös. Azóta is hányszor hangzanak el ezek a vádak: „Ha van Isten, akkor hogy engedheti meg ezt és ezt?” „Milyen Isten az, aki...?” Azóta is tömegek képzeletében él úgy Isten, mint a teremtményeit megnyomorító, véreskezű zsarnok, aki ellen egy jóérzésű embernek csak lázadni szabad. Nagy sikereket ért el a Hitető! Sokakban ver visszhangot e vádoló lelkület! Ám valójában,