1980 januárjában, 84. évében járva Márton Áron püspök ötödször adta be a Szentszéknek lemondását, amit végül II. János Pál pápa 1980. április 2-i hatállyal elfogadott. Márton Áron ekkor már hat éve rákos beteg volt. 1980. május 15-én megírta utolsó körlevelét. Ebben olvassuk:

„Az örökkévalóság a mi menedékünk.”

E hitben élte életét Márton Áron, megingathatatlan hűséggel. Utolsó körlevelében emlékeztet a legelső körlevelére, melyet még 1939 márciusában írt: „Hitünk parancsa, hogy a templomon kívül, az életben is testvérek maradjunk, egymás sorsa iránt érdeklődjünk, és egymás terhét kölcsönös megértésben hordozzuk.” Tudta, hogy csak közösségben maradhatunk meg.

Élete utolsó heteiben ereje rohamosan gyengült. Gondozója, Kacsó Júlia, a Szociális Testvérek Társasága nővére szeptember 21-én látta, hogy aznap valamivel jobb erőben van, ezért jelezte neki, hogy a papnövendékek látni szeretnék. Márton Áron is várta a találkozást. (Ekkor készítette Lőrincz Ernő ötödéves papnövendék a fenti felvételt. Ez az utolsó fénykép Márton Áron püspökről.) Ezután folyamatosan romlott a püspök állapota.

Kacsó Júlia, aki megírta Márton Áron utolsó időszakára vonatkozó emlékeit, leírja, hogy az utolsó héten többször is megkérdezte: „Mikor indulunk haza?”, és imádság közben gyakran ismételte: „Atyám, ó jöjj, segíts szenvedni”, s azt is: „Engedd, hogy tied legyek”. Egyszer azt mondta: „Nagy pártfogónk ő!” A kérdésre, hogy ki, azt válaszolta, hogy Szent József. Sokszor mereven nézett egy pontra, s a kérdésre, hogy kit lát, említette a testvéreket, majd hozzátette: „Igen, ő van ott.” A kérdésre, hogy ki, ismét Szent Józsefet említette. Úgy tűnik, ekkor már nyílott előtte a mennyország.

Humorérzékét az utolsó héten sem veszítette el. Az orvos, mikor megtudta, hogy nem hajlandó bevenni a tudatmódosító gyógyszereket, Kacsó Júliát vonta kérdőre. Ő elmondta Márton Áronnak, hogy az orvos összeszidta őt ezért, mire az évődő humorra mindig hajlamos Márton Áron azt mondta: „Nem baj, nem árt az magának.”

Az utolsó nap reggelén bement a püspökhöz közeli munkatársa, Huber József (a fényképen Márton Áron mögött áll), és erősítette őt az utolsó órán. „Távolba szegezett tekintete egyre homályosult, lélegzete egyre ritkult, míg 3/4 9-kor egészen megszűnt. HAZATÉRT” – olvassuk gondozója beszámolójában. Jakab Antal, aki utóda lett a püspöki székben, és szintén nagy terhet vállalva közvetlen segítsége a legnehezebb időkben, ezt írta a gyászjelentésben:

„Negyvenegy éven át, pihenést nem ismerve, megrokkant egészséggel is, a teljes kimerülésig kitartva vezette egyházmegyénket.”

Püspöki jelmondatában – „Non recuso laborem” – vallotta, hogy nem vonakodik a munkától, a szenvedéstől. És kitartott ebben a végkimerülésig.

Halálának első évfordulóján, 1981. szeptember 29-én szentelte püspökké Jakab Antal Bálint Lajost, aki hosszú ideig Márton Áron szülőfaluja, Csíkszentdomokos plébánosa volt. Ezt mondta az új segédpüspök ezen a napon: „Ma van a boldog emlékű Márton Áron püspök úr halálának első évfordulója. Úgy érzem, nem kegyeletsértés ezen események találkozása, mert a püspökszentelés nem egyértelműen örömünnep, hanem eljegyzés a kereszttel. Márton Áron püspök úr halálnapja pedig nem egyértelműen gyásznap, hanem reményünk szerint natalícia, azaz mennyei születésnap. Mert az életszentség, ha Istennel való egyesülést jelent, Isten gondolataival, szándékaival, érzéseivel való azonosulást, akkor az ismert kortársak között kevesen voltak, akik az életszentséget jobban megvalósították volna, mint Ő.”

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír