Az imádság a hívő ember lélegzetvétele

Az ókori görög nyelv az embert az 'antroposz' szóval fejezte ki, amely 'felfelé nézőt' jelent. Talán nem is lehetne jobban kifejezni az ember lényegét, azt a tulajdonságát mely megkülönbözteti a többi élőlénytől. A “felfelé nézés” legkézzelfoghatóbb jele az imádkozás, akár rövid fohász vagy hosszú elmélkedés keretében. A lényeg ugyanaz: megtalálni Istent, kifürkészni a végtelent, s a véges emberi létben is megtapasztalni az örökkévalóságot.
     Korunk embere sajnos, a "felfelé nézés" helyett lefelé tekint, az anyagiak és a fogyasztás bűvöletében. Az Evangélium iránymutatásának hiányában, szinte ellenállás nélkül hagyja magát elmerülni a zajos világ káprázatában – észre sem véve –, hogy közben elveszíti élő kapcsolatát az Élet Forrásával.

     A világ békétlenségének, végzetes eltévelyedésének oka a hitbeli gyengülés, az egyre kevesebb imádság. Riasztó jelenség, hogy az emberek, még az életveszély és a látványos kudarcok láttán sem vonják le a tanulságokat, hogy Teremtőjük felé fordulnának segítségért, sőt, inkább vádaskodnak; "mindezt, miért engedi meg Isten?" Holott a magukat racionalistának tartóknak, fel kellene ismerniük, hogy a bűnök és mulasztások, mint feldobott kövek zuhannak vissza. Csakis az Isten iránti bűnbánatban és a szeretet-párbeszéd felújításával remélhetnének békét és megújulást!
     Az Istennel való párbeszéd az imádság, melyet a mai ember mind formáját, mind lelkületét és célját illetően is feledni látszik, vagy csak gőgjében szégyenli!(?) A gőg ugyanis az imádság legfőbb ellensége! Jóllehet, még a 'hitetlen' (de jószándékú) ember is imádkozhat: "Istenem ha vagy, segítsd, hogy megismerjelek!" Ez volna a minimum!

 

     Lisieux-i Kis Szent Teréz szerint: "Az imádság a szív ügye, lényege a szív fölemelése Istenhez, és ezzel az Istenben való hit kifejezése." Vagyis, az imádság, szeretetből indíttatott beszélgetés Istennel. Az imádság állapotában az ember – dicsérve vagy kérve – kiemelkedik önmagából, és a végtelen felé tárul. Sámuel könyvében azt találjuk, miszerint az ima "a lélek kiöntése az Úr előtt". (1Sám 1,15)
Az imára való képesség különbözteti meg az embert minden más földi élőlénytől. Minden őszintén imádkozó ember szívében a Szentlélek működik, mert "Senki sem dicsőítheti Istent, csakis a Szentlélek által." (vö. 1Kor 12,3) "Akiket ugyanis Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét csak féljetek, hanem a gyermekké fogadás lelkét, amelyben azt kiáltjuk: Abba, Atyánk!" (Róm 8,14-16)

Ehhez azonban újra meg kell határoznunk helyünket és célunkat a világban, tudatosítva, hogy ki beszél kivel, ki vagyok én és "ki Isten"? Fel kell és el kell ismernünk a Megváltás végtelen szeretet-értékét, és hálatelt szívvel, gyermekien, újra meg kell tanulnunk megszólítani Mennyei Atyánkat!