Ferenc pápa katekézise
Május 20-án a Szentatya folytatta az imáról elkezdett katekézissorozatát. Elmélkedésének középpontjában a teremtés misztériuma állt: ha képesek vagyunk elámulni a bennünket körülvevő világ szépségén, jóságán és nagyságán, az imára, hálára, a teremtett világért, a létezésért mondott köszönetre indít minden embert. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
...... ........


Folytatjuk az imádságról szóló katekézist, a teremtés misztériumáról fogunk elmélkedni. Az élet, maga az a tény, hogy létezünk, megnyitja az ember szívét az imádságra.
A Biblia első oldala egy nagy hálaadó himnuszra emlékeztet. A teremtéselbeszélést refrének tagolják, melyek folytonosan hangsúlyozzák minden létező jóságát és szépségét. Isten, az ő szavával, életre hív, és így minden létezést kap. Szavával elválasztja a fényt a sötétségtől, elrendeli a nappal és az éjszaka váltakozását, az évszakok egymásra következését, színpalettát nyit a növények és állatok sokféleségével. Ebben az élőlényektől túláradó erdőben pedig, mely gyorsan legyőzi a káoszt, utolsóként megjelenik az ember, és ez a megjelenés hatalmas ujjongást vált ki, mely növeli az elégedettséget és az örömöt: ,,Isten látta, hogy amit alkotott, nagyon jó" (Ter 1,31). Jó és egyben szép: az egész teremtés szépsége látható válik!
Elsőként a teremtés szépsége és misztériuma érinti meg az ember szívét és készteti őt imára (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2566). Így szól a nyolcadik zsoltár, melyet a kihallgatás elején hallottunk: ,,Bámulom az eget, kezed művét, a holdat és a csillagokat, amelyeket te rögzítettél. Mi az ember, hogy megemlékezel róla, az ember fia, hogy gondot viselsz rá?" (Zsolt 8,4-5). Az imádkozó ember szemléli a körülötte lévő létezők misztériumát, látja a fölötte feszülő csillagos égboltot - melynek mérhetetlen méreteit az asztrofizika ma megmutatja -, és azon tűnődik, micsoda szeretettervnek kell e hatalmas mű mögött lennie. És mi az ember ebben a végtelen tágasságban? ,,Szinte semmi" - mondja egy másik zsoltár (vö. Zsolt 89,48): egy lény, aki megszületik, egy lény, aki meghal, egy roppant törékeny lény. Mégis az egész világegyetemben az ember az egyetlen lény, aki tudatában van ennek a túláradó szépségnek. Egy pindurka lény, aki megszületik, meghal, ma még létezik, holnap már nincs, az egyetlen, aki tisztában van ennek a szépségnek. Mi tudatában vagyunk ennek a szépségnek!
Az ember imája szorosan kapcsolódik az ámulat, a csodálkozás érzéséhez.
Az ember végtelen kicsiny, ha a világegyetem méretéhez viszonyítjuk. Legnagyobb vívmányai is elég csekélynek tűnnek... De az ember mégsem semmi. Az imában ellenállhatatlanul előtérbe kerül az irgalom érzése. Semmi sem létezik véletlenszerűen: az univerzum titka abban a jóindulatú pillantásban rejtőzik, melyet valaki megláthat szemünkben. A zsoltár kijelenti, hogy alig teremtettünk kisebbé Istennél, a dicsőség és tisztesség koronáját kaptuk (vö. Zsolt 8,6). Az Istennel való kapcsolat az ember nagysága: a trónra emelése. Természetünknél fogva szinte semmik, kicsinyek vagyunk, de hivatásunknál, meghívottságunknál fogva a nagy király gyermekei vagyunk!
Közülünk ezt sokan megtapasztalták. Ha az élet viszontagságai, minden keserűségükkel, olykor azzal a veszéllyel járnak, hogy elfojtják bennünk az imádság ajándékát, akkor
elég feltekinteni a csillagos égre, szemlélni a naplementét vagy egy virágot, hogy lángra lobbantsuk a hálaadás szikráját.
Talán ez a tapasztalat lehetett a Biblia első oldalainak alapja.
Amikor a nagy bibliai teremtéselbeszélést megfogalmazták, Izrael népe nem éppen boldog időket élt. Egy ellenséges hatalom elfoglalta földjét; sokakat elhurcoltak, az emberek rabszolgaként éltek Mezopotámiában. Nem volt többé hazájuk, sem templomuk, sem társadalmi és vallási életük, semmijük sem maradt.

Mindazonáltal a nagy teremtéselbeszéléstől kezdve valaki újra elkezdett rátalálni a hálaadás okaira, elkezdte dicsérni Istent a létezésért. Az ima a remény első ereje. Imádkozol, és a remény nő, halad előre. Azt mondanám, az ima megnyitja az ajtót a remény előtt. A remény megvan, de az imámmal kinyitom előtte az ajtót. Mert az ima emberei őrzik az alapigazságokat; ők azok, akik ismételgetik - mindenekelőtt maguknak, majd mindenki másnak -, hogy ez az élet, minden baja és megpróbáltatása ellenére, nehéz napjai ellenére, tele van kegyelemmel, melyen csak ámulhatunk. És mint ilyet mindig védenünk és vigyáznunk kell!

Az imádkozó férfiak és nők tudják, hogy a remény erősebb a csüggedésnél. Hiszik, hogy a szeretet erősebb, mint a halál, és egy napon biztosan diadalmaskodik, még ha olyan időben és oly módon is, amelyet nem ismerünk. Az ima emberei visszfényt hordanak arcukon: mert a nap a legsötétebb napokon is megvilágítja őket.
Az ima megvilágít téged: megvilágítja lelkedet, megvilágítja szívedet, és megvilágítja arcodat.

Mindannyian örömhordozók vagyunk. Gondoltál már erre? Hogy te örömhordozó vagy? Vagy inkább rossz, lehangoló hírek hordozója akarsz lenni? Mindannyian képesek vagyunk örömet vinni. Ez az élet Istentől kapott ajándék: túl rövid ahhoz, hogy szomorúságban és keserűségben éljük le. Dicsérjük Istent, egyszerűen örülve annak, hogy létezünk! Tekintsünk a világmindenségre, pillantsunk a szépségekre, de nézzünk keresztjeinkre is, és mondjuk: ,,De te létezel, te ilyennek teremtettél bennünket, önmagadnak teremtettél!" Meg kell éreznünk szívünk nyughatatlanságát, mely arra késztet, hogy köszönetet mondjunk Istennek és dicsérjük őt! A nagy királynak, a Teremtőnek a gyermekei vagyunk, és képesek vagyunk kibetűzni az ő kézjegyét az egész teremtésből; abból a teremtésből, amelyet ma nem védelmezünk, de amelyen ott van Isten kézjegye, aki azt szeretetből alkotta. Segítsen az Úr, hogy ezt egyre jobban megértsük, és vezessen arra, hogy ,,köszönöm"-öt mondjuk: és ez a ,,köszönöm" egy gyönyörű ima!


Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír 2020.05.20