János evangéliumának egyik kulcsfogalma az igazság. Isten nála az „igaz Isten” (Jn 17,3). Az Atya, igazságos (17,25), Krisztus, az igazság (14,6), a Szentlélek pedig az igazság Lelke (14,17). A Pilátus előtti vallomásában Jézus maga is így összegzi ezt: „Én arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat a szavamra. A helytartó erre így szólt: Mi az igazság?” (Jn 18,38).

Pilátus kérdése minden kor minden emberét foglalkoztatja. Noha az igazság érvényességének számtalan területe van, számunkra a legérdekesebb és legjelentőségteljesebb az emberi létre vonatkozó igazság. Két kérdés összefüggésében tárul fel ez a dilemma: Ki az ember, és ezt ki mondja meg?    

Az antik világ két kiemelkedő ember-ideálját Homérosz eposzai mutatják be. Az Iliász „a hérosz” alakját rajzolja meg. A hős inkább választja a rövid, de dicsőséges életet, mint a hosszú de köznapi sorsot. Odüsszeusz legfőbb ismertetőjegye ezzel szemben már „a leleményes”. Az ész fortélyaival dacol az emberfölötti és emberi erőkkel. Szophoklész az Antigonéban dicséri a jó-eszű férfit, az embert, ki ésszel él. De a számtalan élőlény közül az ember éppen azért hasonlíthatatlanul „rettentő csoda”, mert képességeit jóra és rosszra egyaránt használhatja.

„Ha tud valamit valaki,

Mesteri bölcset, újszerűt,

Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele.”

Az antik irodalom mellett a filozófia is kereste az igazi emberi ideált. Platón kétlovas-fogat hasonlata a képességek harmóniájában szemlélteti az emberi létezés igazságosságát. A nehezen irányítható, fekete ló az ösztönös bekebelezési vágyakat, kívánságokat szemlélteti. A nemes fajtájú, fehér ló a hódító indulatok, törekvések jelképe. A kocsihajtó az ész. Az értelem feladata a másik két képesség kordában tartása és irányítása. Ha megvalósul hármójuk harmonikus rendje, amiben mindenki megkapja azt, ami őt méltányosan megilleti, akkor valósul meg az emberi lét igazságossága.

Az Ószövetségi igaz ember – a filozófiai elgondolással szemben – elsősorban nem a saját képességeinek megregulázásával vagy kiművelésével törődik. Nem a helytelen szélsőségek közötti arany középutat keresi, mint Arisztotelész etikája, a tékozlás és a fösvénység között a nagyvonalúságot vagy a vakmerőség és a gyávaság között a bátorságot. Ő az Isten törvényére figyel. Benne bízik és ennek megfelelően él. Igaz volta kétszeresen is újszerű. Egyrész azért, mert Istennel való kapcsolatban él. Másrészt azért, mert éppen erre a kapcsolatra hagyatkozva nem csak a saját erejére, hősiességére vagy leleményességére támaszkodhat.

Az antikvitás irodalmának egy további sajátsága, hogy ismeri ugyan az ember relatív szabadságát, de a végzetüket nem csak az emberek, de még az istenek sem kerülhetik el. Ezért mondja a sztoikus közmondás:

„Végzete vezeti azt, ki akarja; kényszeríti, ki azt nem akarja.”

Az elkerülhetetlen sors keretei közé szorított antik emberképhez képest a keresztény szabadság hallatlan újdonságot hozott. Az Isten jónak teremtette ezt a világot és szeretette. Azért adott az embernek is szabadságot, mert szeretni – s így viszont szeretni is, csak szabadon lehet. A szabadság igazából a szeretetért van. A szeretet pedig a szabadság igazi megvalósulása.

A szabadság a szabad elköteleződés lehetősége. Kapcsolataink minősége, intenzitása és igazsága az, ami bennünket meghatároz. Ez kapcsolataink lelke. Ettől függ az egymással, önmagunkkal és Istennel való viszonyunk. Az ép és szép kapcsolatokban az igazság lelke él, az ártó és pusztító viszonyokban a gazság lelkülete élősködik.

Heidegger filozófiai útkeresésének első korszakában az emberi „Jelen-Lét”-ből kiindulva próbált választ keresni a Lét titkára. Bölcseletének második korszakában a nyelv felé fordult és arra a megállapításra jutott, hogy a nyelv sokkal inkább alakít bennünket, mint mi a nyelvet. A nyelvi közösséghez tartozásunk, és az ebben elsajátított kultúránk tehát nagyobb mértékben hat ránk, mint mi rá. Ebből pedig az következik, hogy a kapcsolataink jobban meghatároznak bennünket, mint mi a kapcsolatainkat. Különösen igaz ez az olyan tartalmakra, beidegződésekre, automatizmusokra, amelyeket észre sem veszünk.

Ez egyszerre ijesztő és reményt keltő. Ijesztő azért, mert arra figyelmeztet, hogy hatnak ránk olyan impulzusok, amelyeket észre sem veszünk, vagy erősebbek, mint az intellektuális vagy spirituális immunrendszerünk. A kapcsolatok bennünket meghaladó ereje az Istennel való szövetség távlatában azonban reményt keltő. Hiszen csak az Isten képes arra, hogy az emberi közösségeinkben mások vagy magunk által okozott hiányokat kipótolja, a sebeket begyógyítsa és a bűnöket megbocsássa.

Ki az igazi ember? Ki az, aki ezt megmondja?  A kérdésre az antik mitológia, irodalom és filozófia a hős, a cseles, a képességeit igazságosan és mértékletesen eligazító erényes bölcs ideáljával felel. Krisztus az igazság Lelkét ígéri nekünk. Az igaz kapcsolatokat teremtő Lelket. A szeretetre hívó szabadság, a gyógyító irgalom, a vigasztaló remény Lelkét. A valódi közösséget létrehozó szent szellemet. A mindnyájunkat átalakító és megszentelő élet, öröm és igazság Szentlelkét.