Az Eucharisztiáról szóló misztagógikus katekézisében az igeliturgia, az átváltoztatás és a szentáldozás témája után Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka a Szentatya és a Római Kúria tagjai jelenlétében április elsején pénteken reggel ezúttal Krisztus eucharisztikus jelenlétének latin, ortodox és protestáns értelmezését hasonlította össze, arra figyelve, hogy az egyes hagyományokban mi a kölcsönösen gazdagító mozzanat a valóságos jelenlét értelmezése szempontjából.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán

A latin teológia és liturgia vitathatatlan központja az átváltoztatás, melyből Krisztus reális jelenléte fakad, hiszen abban maga Jézus cselekszik, ahogy Szent Ambrus tanítja: „Ez a közönséges kenyér a fölötte kimondott szavak erejében Krisztus teste lesz, mégpedig az Úr Jézus szavai révén. A pap miután a népért imádkozik, már nem a saját szavait használja, hanem Krisztusét. A szó műveli tehát a szentséget, mert előtte még nem volt a kenyér Krisztus teste, de megszentelése után azzá lett. Mivel szólt és meglett, parancsolt és létrejött” (vö Zsolt 33,9). A latin értelmezés tehát krisztológiai realizmus – állapította meg a szónok – hiszen minden feléje irányul. Krisztológikus, mert Krisztus tárgya és alanya is az Eucharisztiának, vagyis ami megvalósul az Eucharisztiában és aki megvalósítja azt. Másfelől realista is, mert ami az oltáron létrejön, az nemcsak jel vagy szimbólum, hanem igazság és valóság.

Később a tridenti zsinat pontosította jobban ezt a reális jelenlétet a vere, realiter, substantialiter határozószavakkal: Jézus valóban jelen van, nemcsak jelképesen, valóságosan van jelen, nemcsak hit által, és végül lényegileg van jelen, mély valóságánál fogva, láthatatlanul az érzékeknek. A nyers realizmus veszélyével szemben Szent Ágoston tisztázta egyszer s mindenkorra, hogy ez a jelenlét ugyan fizikai, de szentségi, a kenyér és a bor színei alatt. Ez a szentségi jel nem zárja ki a valóságot, hanem éppen jelenvalóvá teszi azt, azon az egyedüli módon, ahogy a föltámadt Krisztus a Lélekben él. Aquinói Szent Tamás, a nyugati eucharisztikus lelkiség másik nagy építőmestere Ambrussal és Ágostonnal együtt Krisztus lényeg szerinti jelenlétéről beszél a kenyér és a bor színeiben. Azt mondani, hogy Krisztus a lényegével van jelen az Eucharisztiában, azt jelenti, hogy ő igazi és mély valóságával van jelen, amit csak a hittel lehet befogadni. „Adoro te devote”, Imádlak téged nagy szentség himnuszában az Aquinói így tanít: „Látás, ízlés, érzék megcsalódhatik, de a hallás rólad hittel biztosít”. Valójában Krisztus eucharisztikus jelenlétét nem lehet leírni csak egyetlen szóval. A „reális, valóságos” jelző a „res”, a dolog, tárgy szóból ered és a létező dologi, tárgyi jellegére utal, de az Eucharisztia nem egy dolog, vagy tárgy, ezért Cantalamessa atya szerint jobb lenne „eucharisztikus jelenlétnek” hívni.

 

A Szentlélek működése az Eucharisztiában az ortodox hagyomány szerint                                 

A latin teológia noha sok gazdagságot mutat, de nem meríti ki – de nem is tehetné – a jelenlét  misztériumát. Legalábbis a korábbi időkben hiányzott belőle a Szentlélek kellő hangsúlyozása, aki szintén nélkülözhetetlen az Eucharisztia megértéséhez. Az ortodox hagyományban a Szentlélek szerepe az eucharisztia ünneplésében kifejezetten hangsúlyos. Ennek nyugati tudatosítása a II. Vatikáni Zsinat után már meghozta a gyümölcsét. Mindaddig ugyanis a római misekánonban csupán csak a végső doxológia említette a Szentlélek nevét a „per Christum” zárással: „Krisztus által, Krisztussal, Krisztusban... a Szentlélekkel egységben...”. Most azonban az összes új kánon a Szentlélek kettős megszólítását hordozza magában: egy az adományok felajánlásakor hangzik el az átváltoztatás előtt, egy másik pedig utána az Anyaszentegyházra hívja a Szentlelket. A keleti liturgia ugyanis mindig a Szentlélek különleges működésének tulajdonította Krisztus valóságos jelenlétének a megvalósítását az oltáron. A keleti liturgia a nicea-konstantinápolyi hitvallás pneumatológiai fordulataival fejezi ki a Szentlélek szerepét az üdvösség történetében: „Küldd el ránk és szent ajándékaidra a legszentebb Lelket, aki Úr és az élet megadója, aki Atyaisten, veled együtt trónol és a te egyetlen Fiaddal, aki egylényegű és örök veled együtt, aki szólt a Törvényben és a próféták által és az Újszövetségben, aki alászállt a mi Urunk Jézus Krisztusra a Jordán folyóban, aki alászállt az apostolokra Pünkösdkor. Küldd el nekünk a te háromszor szent Lelkedet ránk és ezekre az adományokra, hogy a szent, jó és dicsőséges eljöttével szentelje meg ezt a kenyeret, hogy legyen az Krisztus teste és szentelje meg ezt a bort, hogy legyen ez Krisztus drágalátos vére. Ámen!” A Szentlélek viszi az Eucharisztiában teljességre Isten csodálatos műveit, megérinti Krisztus halott testét Húsvétkor és életre kelti, ahogy a Szentlélek ereje eleveníti meg a kenyeret és a bort a Feltámadott testévé és vérévé. Végül pedig megismétli a pünkösdi csodát az isteni liturgia népében, mint egykor az első Lélekáradáskor, amennyiben új, lelki közösség születik.

 

A latin hagyomány kiemelte, hogy „ki” van jelen az Eucharisztiában: maga Jézus Krisztus. Az ortodox hagyomány rávilágított arra, hogy „ki által” jelen van: a Szentlélek Úristen által. Végül a protestáns teológia kiemeli, hogy „kikre” hat ez a jelenlét. Vagyis milyen feltételek mellett működik a szentség abban az emberben, aki befogadja azt. Ezek a feltételek különbözőek, de egy szóban összefoglalhatók, ez pedig a hit. Cantalamessa atya a protestáns lelkiség szerepe értékelésében eltekintett a történelmi félreértésektől és arra a lényegi mozzanatra tekintett, mely hitvallást igényel, ahogy a pap mondja: Mysterium fidei: Íme hitünk szent titka!

Hit kell ahhoz, hogy Jézus jelenléte az Eucharisztiában ne csak „valódi”, hanem „személyes” is legyen, hiszen az „ott lenni” valami más, mint a „jelen lenni”. A jelenlét feltételezi azt, aki jelen van, és azt, akinek jelen van; kölcsönös kommunikációt feltételez, a cserét két szabad alany között, akik észreveszik egymást. Az eucharisztikus jelenlét ilyen szubjektív és egzisztenciális dimenziója nem semmisíti meg az ember hitét megelőző objektív jelenlétet, hanem feltételezi és fokozza azt.

Az a gyors pillantás, amelyet a különféle keresztény hagyományok gazdagságára vetettünk, elegendő volt ahhoz, hogy bepillantást nyerhessünk, milyen hatalmas ajándékot tárnak fel az Egyház számára, amikor a különböző keresztény hitvallók úgy döntenek, hogy megosztják egymással lelki javaikat, ahogyan az első keresztények is, akiknek „mindenük közös volt” (vö ApCsel 2,44). Ez a legnagyobb szeretetközösség az egész Egyház távlatában, amelyet az Úr a mi szívünkbe helyez, közös Atyánk örömére és az ő Egyháza megerősödésére – zárta negyedik nagyböjti prédikációját Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka.