„Senki
nem mondhatja: az Eucharisztia az evésre való, nem a szemlélődésre. Az
mégsem „közönséges kenyér”, mint ahogyan a legrégebbi hagyományok mindig
is hangsúlyozzák. Őt enni (…) egy spirituális, a teljes embert érintő
folyamat. Az Őt „enni” értelme: Őt bebocsátani magamba, úgy hogy az énem
átalakul és megnyílik a nagy „Mi”-re, úgy hogy mi benne „egyetlen”
leszünk (Gal 3,17). Így az imádás nem áll ellentétben az áldozással, de
nem is mellette van, hanem az áldozás csak akkor éri el a maga
mélységét, hogyha az imádás kíséri és övezi. A tabernákulumbeli
eucharisztikus jelenlét nem jelent az Eucharisztia melletti vagy az
Eucharisztia ünneplése helyetti másik felfogást, hanem ez voltaképpen
annak teljes megvalósulása. Ennek a jelenlétnek az a következménye, hogy
a templomban mindig van Eucharisztia. A templom sohasem válik holt
térré, hanem annak az Úrnak a jelenléte folyamatosan élteti, aki az
Eucharisztia ünnepléséből ered, minket magába bevezet, és lehetővé
teszi, hogy mindig részesei lehessünk a kozmikus Eucharisztiának. Melyik
hívő ember nem tapasztalhatta volna ezt? Egy olyan templom, ahol a
tabernákulum előtt az örökmécses ég, mindig élő, mindig több, mint egy
kőépítmény. Abban mindig vár rám az Úr, engem hív, engem is
„eucharisztikussá” akar tenni. Így készít elő engem az Eucharisztiára,
így mozgósít az Úr újbóli eljövetelére.”
Forrás: J. Ratzinger bíboros: A liturgia szelleme c. könyv (Szent István Társulat, 2002. 81-82 oldal)
Kommentáld!