7

1979. június 7-én, lengyelországi apostoli útja során Szent II. János Pál pápa az egykori auschwitz–birkenaui koncentrációs táborba látogatott, és szentmisét mutatott be az emlékhelyen. Homíliájának magyar nyelvű fordítását közöljük a tábor felszabadulásának 75. évfordulója alkalmából, a holokauszt nemzetközi emléknapján.

1. „Ez az a győzelem, amely legyőzi a világot: a mi hitünk.” (1Jn 5,4)

Szent János levelének szavai jutnak eszembe, és átjárják a szívemet, amikor itt vagyok ezen a helyen, ahol a hit különleges győzelme következett be. A hité, amely révén megszületik Isten és a felebarát szeretete, az egyetlen szeretet, a legnagyobb szeretet, amely kész „életét adni barátaiért” (Jn 15,13; vö. Jn 10,11). A szeretet győzelme, amelyet a hit éltetett egészen a tanúságtétel végső és döntő pillanatáig.

A hitnek és a szeretetnek ezt a győzelmét egy Maximilian Maria keresztnevű, Kolbe nevű ember hozta el ezen a helyen, aki foglalkozására nézve (ahogyan írták róla a koncentrációs tábor nyilvántartásában): katolikus pap; hivatása szerint: Szent Ferenc gyermeke; születésénél fogva: egyszerű, dolgos és istenfélő szülők gyermeke, akik Łódź környékén szövésből éltek; Isten kegyelméből és az Egyház döntése alapján: boldog.

A hit és a szeretet győzelme annál is inkább ragyogó, mert egy olyan helyen történt, amit azért építettek, hogy teljesen megtagadják a hitet – az Istenben és az emberben való hitet –, és gyökeresen sárba tiporják nem csupán a szeretetet, hanem az emberi méltóság minden jelét is. Olyan hely, amelyet egy őrült ideológia nevében az ember iránti gyűlöletre és megvetésre építettek – a kegyetlenségre épített hely. Egy kapu vezet be ide, ami ma is létezik, rajta a felirat: „Arbeit macht frei”, ami gúnyosan hangzik, mert a tartalma gyökeresen ellentmondott mindennek, ami itt bent történt.

Az éhségnek ebben a bunkerében, e szörnyű tömegmészárlás helyén, ahol négymillió különböző nemzetiségű ember lelte halálát, Maximilian atya azzal, hogy önkéntesen ajánlkozott a halálra, hogy megmentse ezzel egy testvérét – aki még ma is él lengyel földön –, olyan spirituális győzelmet idézett elő, ami magának Krisztusnak a győzelméhez hasonló.

De Maximilian Kolbe volt az egyetlen? Persze, ő olyan győzelmet idézett elő, amely azonnal megérintette fogolytársait, és amelynek visszhangja még ma is érzékelhető az Egyházban és a világban.

Ismerünk azonban más hasonló győzelmeket is, gondolok például a wrocławi zsidó család leszármazottja, a Keresztről nevezett Benedikta kármelita nővér – világi nevén Edith Stein, Husserl kiváló tanítványa, aki a kortárs német filozófia büszkesége lett – halálára a koncentrációs tábor krematóriumában.

Nem akarok megállni ennél a két névnél, amikor felteszem a kérdést: Ő volt az egyetlen férfi? Ő volt az egyetlen nő...? Inkább azt a kérdést teszem fel magamnak: Vajon hány győzelem zajlott le ezen a helyen különféle felekezetű, ideológiájú és bizonyára nem csupán hívő emberek által? A legmélyebb tisztelet érzésével kívánjuk magunkhoz ölelni e győzelmek mindegyikét, az emberiesség minden megnyilvánulását. Ezen a helyen, ahol a fajgyűlölet és a megvetés nevében rettenetes módon sárba tiporták az emberi méltóságot, a szeretet és a hit véghez vitte a végső nagy győzelmet.

Csodálkozhat-e bárki is azon, hogy a pápa, aki ezen a földön született és nevelkedett, a pápa, aki abból az egyházmegyéből került Szent Péter székébe, amelynek területén az auschwitzi tábor fekszik, első enciklikáját a Redemptor Hominis szavakkal kezdte, és teljes egészében az ember ügyének, az emberi méltóságnak, az őt érő fenyegetéseknek és az ember elidegeníthetetlen jogainak szentelte, amelyeket más, hasonló emberek oly könnyen sárba tiporhatnak és megsemmisíthetnek? Elég más egyenruhába öltöztetni az embert, felfegyverezni az erőszak eszközeivel, elég rákényszeríteni azt az ideológiát, amelyben az emberi jogok alárendelődnek, teljesen alárendelődnek a rendszer igényeinek, olyannyira hogy gyakorlatilag nem is léteznek?

2. Zarándokként jöttem ma ide. Tudható, hogy sokszor voltam már itt… Milyen sokszor! És sokszor lementem Maximilan Kolbe halálának cellájába, sokszor megálltam a gyilkos falaknál, jártam a birkenaui krematóriumok romjainál. Nem tehettem meg, hogy pápaként nem jövök el.

Eljöttem tehát ebbe a különleges szentélybe, ahol született – mondhatjuk így is – e nehéz évszázad védőszentje, ahogyan kilenc évszázaddal ezelőtt kard által megszületett vértanúságának helyén Szent Szaniszló, a lengyelek védőszentje.

De nem csak azért jöttem, hogy megtiszteljem korunk védőszentjét. Azért jöttem, hogy még egyszer, veletek együtt, függetlenül attól, milyen a hitetek, szembenézzek az ember ügyével. Azért jövök, hogy imádkozzam veletek, mindannyiatokkal, akik eljöttetek ide, és együtt egész Lengyelországgal, együtt egész Európával. Krisztus azt akarja, hogy én, aki Szent Péter utóda lettem, tanúságot tegyek a világ előtt arról, ami korunk emberének nagyságát és nyomorát jelenti. Arról, ami a veresége és ami a győzelme.

Eljöttem hát, és térdre borulok a mai világnak ezen a Golgotáján, ezeken a sírokon, amelyek nagyrészt névtelenek, mint az ismeretlen katona közös nagy sírja. Letérdelek minden egymást követő sírkő előtt, amelyekbe bele van vésve a birkenaui áldozatokra való emlékezés a következő nyelveken: lengyel, angol, bolgár, cigány, cseh, dán, francia, görög, héber, jiddis, spanyol, flamand, szerb-horvát, német, norvég, orosz, román, magyar, olasz.

Különösképpen elidőzöm itt veletek, e találkozó kedves résztvevőivel együtt a héber nyelven írott sírkő előtt. Ez a felirat feléleszti annak a népnek az emlékezetét, amelynek fiait és lányait itt küldték a végső megsemmisítésbe. Ez a nép Ábrahámtól ered, aki hitünk Atyja (vö. Róm 4,12), ahogyan tarzuszi Pál mondta. Éppen ez a nép, amely megkapta Istentől a „Ne ölj!” parancsát, tapasztalta meg saját maga egészen különleges mértékben azt, hogy mit jelent ölni. Senkinek nem szabad közönyösen elhaladni ez előtt a kő előtt.

Még egy sírkő mellett megállok: az orosz nyelvű előtt. Nem teszek hozzá semmit. Tudjuk, melyik nemzetről beszél. Tudjuk, milyen rész jutott ennek a nemzetnek az utolsó szörnyű háborúban a népek szabadsága érdekében. Nem lehet közönyösen elhaladni ez előtt a kő előtt.

Végül az utolsó sírkő: a lengyel nyelvű. Hatmillió lengyel vesztette életét a második világháború alatt: a nemzet egyötöde. Még egy állomása ez e nép, az én népem évszázados harcainak alapvető jogaiért Európa népei között. Még egy kiáltás azért a jogért, hogy saját helye legyen Európa térképén. Még egy fájdalmas számvetés az emberiség lelkiismeretével.

Csak három követ választottam. A létező kövek mindegyikénél meg kellene állni, és így is fogunk tenni.

3. Auschwitz számvetés az emberiség lelkiismeretével a sírköveken keresztül, amelyek e népek áldozatairól tanúskodnak, ahova nem lehet csak ellátogatni, hanem félelemmel kell gondolni mindarra, ami a gyűlölet végső határa volt.

Auschwitz tanúságtétel a háborúról. A háborúval együtt jár a gyűlölet, a rombolás, a kegyetlenség aránytalan növekedése. És ha nem is lehet tagadni, hogy fel is tárja az emberi bátorság, a hősiesség, a hazaszeretet új lehetőségeit is, mindenképpen ott van az a tény, hogy a veszteség a nagyobb. Egyre nagyobb, mert napról napra növekszik a modern technika által létrehozott fegyverek romboló ereje. A háborúért nemcsak azok felelősek, akik közvetlenül előidézik, hanem azok is, akik nem tesznek meg mindent, ami lehetséges, hogy megakadályozzák. Ezért engedjék meg nekem, hogy elismételjem ezen a helyen VI. Pál szavait, amelyeket az ENSZ előtt mondott: „Elég emlékeztetni arra, hogy emberek millióinak vére, az ő hallatlan és mérhetetlen szenvedésük, a felesleges mészárlások és borzalmas rombolások szentesítik azt az egyezséget, amely egyesíti Önöket, azzal az esküvel, amelynek meg kell változtatnia a világ jövőbeli történelmét: soha többé háborút, soha többé háborút! A béke, a béke az, aminek meg kell határoznia a népek és az egész emberiség sorsát!” (VI. Pál, Beszéd az ENSZ közgyűléséhez, 1965. október 4-én – Tőzsér Endre fordítása).

Auschwitz erőteljes hívása, az itt meggyötört ember kiáltása gyümölcsöket kell hogy hozzon Európa (és a világ) számára, ugyanakkor le kell vonni a jogos következtetéseket az Emberi jogok nyilatkozatából, ahogyan erre XXIII. János buzdított a Pacem in terris enciklikában. Abban ugyanis „egyenesen ünnepélyesen elismerik minden ember számára az emberi személy méltóságát, és biztosítják minden ember számára az igazság szabad keresését, a becsületesség normáinak követését, az igazságosság érvényesítését, az emberhez méltó élet élését s más ezekkel kapcsolatos dolgokat” (Pacem in terris, 144.)

Vissza kell térni a régi mester, Paweł Włodkowic, a krakkói Jagelló Egyetem 15. századi rektorának bölcsességéhez, és biztosítani kell a nemzetek jogait: a létezéshez, a szabadsághoz, a függetlenséghez, a saját kultúrához, a becsületes fejlődéshez. Włodkowic ezt írja: „Ahol inkább működik a hatalom, mint a szeretet, ott az emberek a saját javukat keresik, nem pedig Jézus Krisztusét, és ezért könnyen eltávolodnak az isteni törvény szabályrendszerétől… Minden joggal szemben áll az, aki veszélyezteti azokat, akik békében akarnak élni; szemben a polgárjoggal…, a kánonjoggal…, a természeti joggal, vagyis azzal az alapelvvel: »Amit magadnak akarsz, azt tedd másnak is«. Szemben áll az isteni joggal, amely a »Ne lopj!« kijelentéssel megtilt minden rablást és a «Ne ölj!« kijelentéssel megtilt minden erőszakot”. (Paweł Włodkowic, Saevientibus [1415], Tract. II, Solutio quaest. 4ª; cf. L. Ehrlich, Pisma Wybrane Pawła Włodkowica, Warszawa 1968, t. 1, p. 61; 58–59).

És nemcsak a joggal szegül szembe, hanem legfőképpen a szeretettel. A felebarát iránti szeretettel, amelyben megnyilatkozik és megnyilvánul Isten szeretete, amit Krisztus a parancsaként hirdetett ki. De ez az a parancs is, amit minden ember a szívében hordoz, maga a Teremtő véste bele. Ez a parancs „a másik tiszteletben tartásában”, a személyisége, az öntudata tiszteletben tartásában konkretizálódik; a „másikkal való párbeszédben” valósul meg, abban, hogy meg tudjuk keresni, meg tudjuk ismerni azt, ami jó és pozitív lehet abban az emberben, akinek más elképzelései vannak, mint nekünk, abban is, aki jóhiszeműen, de valójában hibázik…

Soha nem megengedett egy nemzetnek sem, hogy saját hatalmát a másik kárára, a másik alávetése árán, meghódítása, bántalmazása, kizsákmányolása és halála árán gyarapítsa! Ezek XXIII. János és VI. Pál gondolatai a modern világ békéjéről. Ezeket a szavakat méltatlan utódjuk mondta ki. Ám annak a nemzetnek a fia is mondja, amely régmúlt és közelebbi történelme során sok gyötrelmet szenvedett el másoktól.

Engedjétek meg, hogy ne mondjak neveket… Egy olyan helyen vagyunk, ahol szeretnénk testvérként gondolni minden népre, minden emberre. És ha abban, amit mondtam, volt is keserűség, kedves testvéreim, nem állt szándékomban vádaskodni, csak emlékezni.

Nem csak arra a négymillió áldozatra gondolva szólok, akik ebben a hatalmas táborban haltak meg; minden nemzet nevében beszélek, amelyeknek a jogait megsértik és elfelejtik. Azért mondom ezt, mert erre ösztönöz az igazság és a mindegyikünkben jelen lévő ember iránti gondoskodási kötelezettség.

Kérem ezért mindazokat, akik hallgatnak engem, hogy gondolkodjanak el, és minden erejükkel munkálkodjanak az emberért. Kérem mindazokat, akik a Jézus Krisztusban való hittel hallgatnak, hogy merüljenek el az imádságban a békéért és a kiengesztelődésért.

Kedves testvéreim, nincs más mondanivalóm. Csak a fohász szavai jutnak eszembe: Szent Isten, hatalmas Isten, szent és halhatatlan! Ments meg minket, Urunk, a pestistől, az éhezéstől, a tűzvésztől és a háborútól… és a háborútól. Ámen.