„Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” (Mt 18,19–20)

Itt nem csak arról van szó, hogy két vagy három személy több, mint egy, hanem minőségében valami teljesen új jelenik meg. Minden személy különbözik a másiktól, nincs két teljesen egyforma ember. Ebből következik, hogy minden ember a maga egyéniségével, lelkével, kimondott vagy esetleg kimondatlan tudatalatti vágyaival imádkozik.

Van, aki az örömtől vibrál, mert valami, amire régen várt, éppen megvalósult; van, aki a szívében mély hálát érezve meghatottan; és van, aki rutinszerűen imádkozik. Ahányan együtt imádkozunk, annyiféleképpen és annyiféle lélekkel tesszük ezt. Egy hasonlattal élve, az egyedül imádkozás olyan, mint egy szólóének, az együttes imádkozás pedig olyan, mint amikor egy kórus énekel. De mondhatunk egy másik hasonlatot is: egyedül olyanok vagyunk, mint egy szólóhangszer, de például a templomban, amikor többen együtt imádkozunk vagy énekelünk, akkor az olyan, mint egy szimfonikus zenekar. A szimfónia görög szó, és összhangot, együtt hangzást jelent.

Elgondolkodtam azon, hogy amikor a templomban felállva sokan együtt imádkozunk, akkor az „fentről”, azaz az „égből”, hogyan látszik és hallatszik, vajon mit látnak és hallanak az angyalok, a szentek és a Szentlélek, akinek a segítségével imádkozunk. Biztos, hogy nem a ruháinkat, az iskolázottságunkat vagy a társadalmi státuszunkat figyelik, hanem a lelkek szimfóniáját, amit az együtt énekléssel vagy imával végzünk. Onnan „fentről” mindenkinek a lelke teljesen nyitott könyv. Mindenki a saját lelki rezdülésével adja elő az éneket és az imát, és az egyéniségének hullámhosszával, rezgésével hozzájárul egy közösen előadott imához, amely egy csodálatos összhangzatnak hallatszik a mennyből. Ahány ember, annyi „hangszer”. Mindenki a saját lelkének a felhangjaival szólal meg, és – úgy gondolom – ez a mennyből nézve csodálatos „zeneművé”, és soha meg nem ismétlődő szimfóniává áll össze. Azt gondolom, hogy amikor szépen összecsengünk az imában, az énekben, ahhoz örömükben az angyalok serege is csatlakozik, és ez együtt még tovább növeli az ünnepélyességet, és fent a „nézők”, azaz az égiek serege az öröm miatt egyre csak növekszik.

Ebből a földön mit érzékelünk? Vajmi keveset. Talán néha valamit megérzünk – esetleg egy-egy szépen sikerült közös ének alkalmával –, de vajon mit látunk akár abból is, hogy a szentmise alatt az angyalok sokasága van jelen a liturgián és több angyal van jelen, mint ahányan vagyunk a templomban – gondoljunk csak az őrangyalainkra és a szentmiséhez még csatlakozó további angyalokra.

Magunktól nem, csak a Szentlélek segítségével tudunk imádkozni, ezért a közös imáink sokkal többet jelentenek, mint gondolnánk, és emiatt olyan élményt és örömöt adunk az égieknek, amit mi el sem tudunk képzelni. A Szentlélekben imádkozunk az Atyához a Fiú által, az angyalok közreműködésével, és így csatlakozunk a Szentháromsághoz. Ezt az örömöt, amit ezzel okozunk az égieknek, nem tudjuk elképzelni, de higgyünk benne és tegyük ezt örömmel.

Egy zenekari mű is akkor szép, ha nem szól egyik hangszer sem hamisan. Ezért a mi dolgunk „csak” annyi, hogy éneklés és ima előtt hangoljunk, mint a zenekarban. Ez mit jelent? Azt, hogy – akár csak egy fohász erejéig is – kérjük a Szentlelket, hogy tisztítsa meg szívünket, hogy minél tisztább hangok jöjjenek ki a lelkünkből.

Azt hisszük, hogyha fáradtan imádkozunk, az nem sokat ér. Ez tévedés. Ezt már az egyházatyák is kifejtették, hogy a fáradtan mondott ima még kedvesebb az Atya előtt, mert könnyű úgy imádkoznunk, amikor a lelkünk szárnyal, de amikor nehézzé válik, és úgy imádkozunk, akkor az erőfeszítéssel jár, és ez az áldozatunk kedves az Istennek. Ne féljünk tehát fáradtan imádkozni.

A szórakozottságot viszont kerüljük el. Ha ezt észrevesszük, azonnal térjünk vissza az imára való koncentrálásra. Gondoljunk arra, hogy szórakozottan nem lehet egy zenekarban sem játszani.

Miután egy zenekarban sem játszhat senki haraggal a szívében, mert mindenki a harmóniához való csatlakozásra törekszik, ezért próbáljunk békességet teremteni a szívünkben, mielőtt imádkozni kezdünk. Még a szentmise előtt, amikor a templomba érünk, mondjunk el egy fohászt azért, hogy tiszta lélekkel és lelki békével tudjunk részt venni a szentmisén.

Ha ezeket a tanácsokat betartjuk, akkor a „kórusunk” – amelyhez az őrangyalaink és további angyalok is csatlakoznak – csodálatos élményt fognak jelenteni a mennyben, akkor is, ha mi ebből keveset érzékelünk.

Borsányi István

A cikk a Keresztény Élet hetilap május 2-i lapszámában jelent meg.