Égre emelt szemmel imádkozott tanítványaiért és a hívekért:

„De nem csak értük könyörgök, hanem azokért is, akik a szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17, 20-21) Ne annyiféleképpen értelmezzék a tanításodat, Atyám, ahányan csak vannak! Hanem úgy, ahogy az a Te szándékod szerint való.

Az Úr Jézus olyan kérést fogalmaz meg, amely minden korban nagy feladatot és felelősséget jelent Anyaszentegyházunk számára. Ezt mondja: „Szent Atyám, tartsd meg őket a Te nevedben, hogy egyek legyenek, mint mi.”

Hitünk elfogadása által valamennyien az Atya gyermekeivé lettünk. Valamennyien a Szentlélek Úristentől kapunk küldetést, és valamennyiünknek az egymással való egység megteremtésére, és annak megőrzésére kell törekednünk. Nagy elszántsággal és odaadással.

Hogyan is lehetne más a mintája és ősforrása a Krisztusban hívők egységének, valamint közös cselekvésének és küldetésének, mint az Atya és a Fiú közötti egység?

A világban azonban számos kísértésnek vagyunk kitéve. És mint mindig, a gonosz lélek a megosztásunkra törekszik. Most is, máskor is.

Oszd meg, és uralkodj! – hirdeti, és maga is így cselekszik.

Illusztráció – Fotó: Brian Jeffery Beggerly / Flickr

A diabolosz – a szétdobáló – el tudta érni Anyaszentegyházunk ketté-hasadását. Először 1054-ben a kelet-nyugati egyházszakadásban, majd a reformáció által is, és most attól kell félnünk, hogy a német katolikusok is el fognak szakadni Egyházunktól.  A minap a német bíboros püspök, Brandmüller, már így kellett fogalmazzon: „A német nemzeti egyház futólépésben szabadul el Rómától.”

Nincs nagyobb seb Egyházunk testében és életében, mint a skizma. A szétszakadás, a szétszakítottság, mely által nemcsak az egységünk ér véget, hanem a békességünk is. Az igehirdetésünk hitelessége pedig – főleg a nem hívők felé és irányában – egészen érvényét veszíti.

Füle Lajos verse így szól hozzánk:

Krisztus egyháza, e széthullt edény,
élő vizét, tört cserepekben őrzi,
mégis vannak, akik még tovább tördelik.
Amikor elment, így imádkozott pedig:
“mindnyájan egyek legyenek,
amint Te bennem, s én Benned, Atyám!”
Mi meg hitünkből falat emelünk,
pedig híd kellene, – szakadékon át,
felekezettől felekezetig,
néptől népig, lélektől lélekig.
Hisz egy nevünk van: emberek vagyunk,
egyképpen szánt, a bűn ekéje rajtunk.
Egyképp gyötör meg minket a fájdalom,
s ha a Föld bármely pontján dúl a harc,
kereszténységünk csődje, bizony benne van.
Tanuljuk hát a főpapi imát,
s minden imánknak refrénje legyen:
a kegyelemben és a szeretetben,
az Atyában és a Fiúban egyek
legyenek végre, kik Őt követik!

Írta: Horváth Zoltán diakónus