A két fiúról szóló – hallatlanul egyszerűnek és világosnak tűnő – példabeszéd mégis emberségünk talán legbonyolultabb és legtitokzatosabb valóságára tapint rá: akaratunk szabadságára. A képességeinket súlyosan megsebző bűn hatása az is, hogy az igazat gyakran összetévesztjük a tévessel vagy hazuggal, a jót és a szeretetre méltót pedig a gonosszal és az utálatossal. Ezért akaratunknak biztos és vonzó iránytűre van szüksége.

A két fiúról szóló példabeszéd kapcsolatokkal szembesít bennünket. Nem csak az apa és fiai viszonyával, hanem a gondolatok és a szavak, a beszéd és a tettek kapcsolatával. Olyan relációkkal amelyek nem eleve meghatározottak, hanem szabadok és elevenek. A gondolatok és szavak, a beszéd és a cselekedetek lehetséges kapcsolatainak világa ezért fontos és izgalmas.

 Az evangélium két szélső érték közé helyezve vázolja fel ezt a viszonyrendszert. A pozitív pólus a szavak és az életvitel teljes igazsága. A negatív véglet a tévedés és a hazugság ártalmas, sőt gyilkos gonoszsága. A két fiúról szóló beszéd közvetlen szövegösszefüggése ennek az értékskálának néhány lényeges elemét villantja fel.

Előzményként a főpapok és a nép vénei a Jeruzsálembe bevonuló Jézus hatalmának illetékességére kérdeznek rá. Jézus, a provokatív kérdést János keresztségének eredetére vonatkozó feladvánnyal viszonozza. János személye ugyanis a szavak és az életmód egybevágó igazságát képviseli. A megkérdezettek ezzel szemben megértették, hogy a Mester átlátja helyzetük ellentmondásosságát. Ha elismernék, hogy János keresztsége a mennyből eredt, akkor hinni kellett volna neki. Ha azt felelnék hogy az emberektől való volt, akkor meg a Jánost prófétának tartó nép haragjától kellene félniük. Egy taktikai hazugságba menekülve ezért azt válaszolják, hogy „nem tudjuk”. Álságosságukat indirekt módon leleplezve Jézus sem mondja meg nekik, hogy honnan van a hatalma.

A két fiúról szóló – hallatlanul egyszerűnek és világosnak tűnő – példabeszéd mégis emberségünk talán legbonyolultabb és legtitokzatosabb valóságára tapint rá: akaratunk szabadságára. Szabad akaratunkra, amely lényegileg különböztet meg bennünket az állatok ösztöneitől. Szabadságunkra, ami nem jelent mindenféle kötöttségtől való mentességet, de lehetővé teszi a szabad állásfoglalást. Akaratunk szabadságára, amely szabadság valamitől és szabadság valamire. Szabad akaratunkra, amely a bűn általi megsebzettségünk miatt, elhomályosult értelmünkkel együtt, rosszra hajló akarattá vált. Ezért nem magától értetődő Keresztelő János igaz útjának követése. Ezért lehetséges a két fiú történetét követő példázatban a szőlőművesek gyilkos gonoszsága. De ezért előzhetik meg a mennyek országában a János hatására megtért vámosok és utcanők azokat a képmutatókat, akik hazudott tudatlansággal palástolják a megtérés elől elzárkózó akaratukat.

A gondolatok és szavak, a beszéd és a tettek váltójánál elhelyezkedő akarat végső soron az ember és Isten akaratának titkához vezet. A skolasztikus filozófia tanítása szerint az értelem az igazságot, az akarat a jót célozza meg. Aquinói Szent Tamás az értelem szerepére, az igazság megismerésére és megélésére helyezi a hangsúlyt. A „doctor subtilis”-nek vagyis éleselméjű doktornak nevezett, ferences Johannes Duns Scotus az akaratra koncentrál. Elgondolását a következőképpen támasztja alá. Az értelem és az akarat jelentőségének mérlegelésekor azt kell megvizsgálni, hogy melyiknek a tökéletessége magasabb rendű, illetve hogy hibás működésük esetén melyiknek vannak súlyosabb következményei. A skót franciskánus szerint az értelem helytelen működése a tévedés, az akaraté a bűn. Mivel a bűn nagyobb baj, mint a tévedés ezért az akarat fontosabb mint az értelem. A tökéletességek rangsora felől közelítve pedig azt állapítja meg, hogy az értelem helyes működése az igazsághoz vezet, míg az akarat célba érése a szeretet. Márpedig Jézus evangéliuma kétségtelenül a szeretet örömhíre. János apostol szerint is „Szeretet az Isten”.  Pál szeretethimnusza is azt állítja, hogy a hit a remény és a szeretet közül a legkiválóbb a szeretet.

Mégsem lenne célszerű egymás ellen fordítani az értelmet és az akaratot vagy az igazat és a jót. Hiszen kölcsönösen egymásra utaltak. Nem véletlenül mondja a latin bölcsesség: „ignoti nulla cupido”! Vagyis „az ismeretlenre vágyni sem tudunk”. Inkább XVI. Benedek pápának van igaza, aki a két képesség kölcsönös egymásra utaltságát hangsúlyozta. Saint-Thierry Vilmos mély intuíciójából indul ki, mely szerint „amor ipse intellectus est” – vagyis „a szeretet maga is ismeret”. Ezért csak azt tudom igazán megismerni, akit szeretek. És azt tudom valóban szeretni, akit ismerek. 

A képességeinket súlyosan megsebző bűn hatása azonban nem csak az, hogy kevésbé világosan értünk és gyengébb az akaratunk. Hanem az is, hogy az igazat gyakran összetévesztjük a tévessel vagy hazuggal, a jót és a szeretetre méltót pedig a gonosszal és az utálatossal. Ezért akaratunknak biztos és vonzó iránytűre van szüksége. Az Úr imájában a „legyen meg a te akaratod” fohászt, sokszor az elkerülhetetlen szenvedéseket elfogadni kész bizalom imájaként éljük meg. Pedig ez – eredendően és végső soron – az Isten minden ember üdvösségét akaró szeretetére való örömteli ráhagyatkozás kérése. Az apja akaratának mégis engedelmeskedő fiú képe a Szentlélek kenetét hordozó egyszülött Fiú felé irányítja a figyelmünket, aki öröktől fogva tudta, hogy Atyja szeretett szőlőskertje az emberiség. A rábízott munka vágyott gyümölcse pedig Isten szétszóródott népének üdvössége. Atyjának szeretetből engedelmeskedve azért áldozta életét, hogy szent akaratával együttműködve mi is termést hozhassunk az örök életre.