Polikárp a kis-ázsiai Szmirna keresztény püspöke volt a II. században. Szent János apostol tanítványa, a keleti Egyház kiemelkedő egyénisége volt. Fennmaradt a filippiekhez írt levele, melyben a keresztény hit alapigazságait fejti ki. Életéről egykorú írók, Szent Ireneus püspök és Tertulliánus írtak. Haláláról hiteles vértanú akták tanúskodnak. Emléknapját február 23-án ünneplik a mind a nyugati keresztények, mind a bizánciak és a koptok. Segítségét fülbántalmak esetén szokták kérni.

Lelkülete Istenben vert erős gyökeret,
és biztosítja, hogy korának úgy kell ő,
mint viharvert hajósnak a kikötő”
(írta róla Antiochiai Szent Ignác)

Életéről Szent Ireneus püspök és Tertulliánus írtak. Polikárp 69 előtt született. Ifjú korában Efezusban hallgatója és tanítványa volt János apostolnak és más apostoloknak, így Ismeusnak is; tanításukat szóban és írásban hamisítatlanul adta tovább. A II. század derekán Kisázsia egyik legjelentősebb egyházi személyisége volt, hivatalát több mint ötven évig töltötte be. Az apostolok tanítványa – írta róla Origenész. Sok olyan személlyel volt közvetlen kapcsolatban, akik még látták az Urat, és az apostolok választották ki Szmirna városa püspökének. Ireneus tanúsága szerint az apostoli püspök igehirdetése teljesen egybehangzott azzal, amit Jézus szemtanúitól és tanítványaitól hallott. Az őskeresztény hagyomány egyik jelentős megalapozója volt.

A keresztény ókor több levelét ismerte, az utókorra csak a filippiekhez írt levele maradt fenn. A filippi egyházközség tagjai hittani eligazítást kértek Polikárptól, és azt, hogy küldje meg nekik Ignác leveleit. Levelében fölszólította a filippieket, hogy vállalják „a kereszt vértanúságát”. Itt esik szó először a keresztény irodalomban a "vértanúságról", méghozzá egy püspök szájából, aki maga is a Megfeszített vértanúja lett. A levél jól mutatja, hogy mennyire eleven volt az egyházak közötti kapcsolat. A leveleket lemásolták, továbbadták, összegyűjtötték.

Szent Ignác leveleiből tudhatjuk, hogy a szmirnai püspököt sokan támadták saját egyházközségében is. Súlyos problémái adódtak egy csoporttal, akik nem értettek egyet azzal, hogy az egyházi élet egyre inkább a püspök körül kristályosodott ki. Kezdetben megoszlott az egyházi szolgálat: a püspök volt a közösség hivatalos „felügyelője” (episzkoposz) és vezetője, a „próféták és tanítók” az istentiszteletnek és tanításnak éltek. A prófétaság torzulásai következtében azonban egyre inkább a rend és törvényesség egyházi elve lépett előtérbe: ez a püspök vezető szerepét eredményezte. E történelmileg szükségszerű fejlődésnek ellenzői vonakodtak részt venni a püspök vezette istentiszteleteken, és külön liturgiát tartottak maguknak; igehirdetésben is eltértek az apostoli tanítástól. Polikárp egész életén át fáradozott azon, hogy megtérítse ezeket a szakadárokat, és mindent megtett, hogy egyházközségét külsőleg és belsőleg egységesítse. A zűrzavaros viszonyok között is szakadatlan türelmével és szeretetével kiérdemelte az igaz hívők egyre növekvő ragaszkodását és tiszteletét. Ahol azonban szükséges volt, példás energiával és határozottsággal lépett föl. Intő levelet írt a szomszédos egyházközségeknek is, amelyek ugyanazokkal a nehézségekkel küzdöttek, mint a szmirnaiak. Sajnos, ez a levél nem maradt ránk.

A II. század közepe táján Rómába utazott, hogy Anicét pápával a keresztény gyakorlat kérdéseiről, a húsvét ünneplésének időpontjáról tárgyaljon. Polikárp más kisázsiai egyházközségekkel együtt kitartott annál, a Szent Jánostól eredő hagyománynál, hogy húsvét napját Niszan hónap 14. napján kell ünnepelni, míg a rómaiak Szent Péterre visszamenő hagyomány szerint a rá következő vasárnapon ünnepelték. Bár e pontban nem tudtak egyezségre jutni, Anicét tiszteletből megengedte Polikárpnak, hogy a templomban húsvéti Eucharisztia-ünnepet tartson, és békében váltak el egymástól.

A hazatérése után, 86 éves korában a pogányok bevádolták a prokonzulnál mint „Ázsia tanítómesterét”, és halálát követelték. A fellobbant üldözések elől hívei kérésére egy majorban rejtőzött el; ám egy ember kínvallatása során kitudódott rejtekhelye, és elfogták. Egy bizonyos Fülöp, aki tagja volt Asia tartományi gyűlésének, ünnepi játékokat rendezett állatviadalokkal és egyéb látványosságokkal. Polikárpot a zsúfolt cirkuszban vonták felelősségre keresztény hitvallása miatt. A jelenlevő prokonzul rá akarta venni az ősz püspököt, hogy tagadja meg Krisztust, ám ő tanúságot tett hitéről.

A források szerint így imádkozott halála előtt: „Mindenható Úristen, Atyja szeretett és áldott Fiadnak, Jézus Krisztusnak, aki által ismerünk téged, az angyaloknak, hatalmasságoknak, az egész teremtésnek és a belőled élő igazak nemzetségének Istene! Magasztallak téged, amiért méltónak találtál erre a napra és erre az órára, hogy a vértanúk seregében részem legyen Krisztusod kelyhében a test és a lélek örök életre szóló föltámadására a Szentlélek romolhatatlanságában. Fogadj el ma engem köztük mint igaz és kedves áldozatot, amint előkészítetted, megjövendölted és most teljesíted, te, igaz Isten, aki nem ismersz hazugságot. Ezért és mindenért dicsérlek, dicsőítlek és magasztallak örök mennyei főpapod, Jézus Krisztus, a te Fiad által. Általa és vele a Szentlélekben tiéd a dicsőség világossága most és az eljövendő örökkévalóságban. Amen.”

A Szmirnai egyház levele című irat szerint 155. február 23-án halt vértanúhalált szülővárosának cirkuszában. Máglyahalálra ítélték, ám a lángok szétváltak körülötte. Karddal döfték át. Holttestét megégették, de csontjait összegyűjtötték, és – minthogy drágaköveknél többre becsülték – a kisázsiai Musztafa-hegyen eltemették. Ott gyülekeztek össze a keresztények, hogy megünnepeljék vértanú-születésnapját. Haláláról hiteles vértanú-akták tanúskodnak.

Vértanúsága, Krisztushoz való ragaszkodása példaértékű volt sokak számára. Példaadásának nagyszerűségét magasztalja a szentmise kezdőéneke: „Ez az igaz tanú, akinek Krisztus nevéért vérét ontották, nem félt a bírák fenyegető szavától, és elnyerte a mennyei koronát.”

Keleten a bizánciak és a koptok már a IV. századtól február 23-án ünnepelték. Róma a XIII. században tette át az ünnepet január 26-ra, amely napon addig Niceai Szent Polikárp temetéséről emlékeztek meg. Ünnepe a liturgikus reform során, 1969-ben a római naptárban is halála napjára, február 23-ra került. Segítségét fülbántalmak esetén szokták kérni.

Polikárp nagy hatást gyakorolt korának embereire – nemcsak tanításával, hanem még inkább tevékenységével, életével és halálával. Antiochiai Szent Ignác írta búcsúlevelében Polikárpnak: „Boldognak tartom magam, hogy láthattam tiszta arcodat; bárcsak tovább örvendhetnék neki Istenben.” Dicséri őt, mert „lelkülete Istenben vert erős gyökeret, és biztosítja, hogy korának úgy kell ő, mint viharvert hajósnak a kikötő”.

Magyar Kurír

(gj)