Mindig előbb járt a szám, minthogy úgy igazán végiggondoltam volna a dolgot. Ösztönösen, érzésből cselekedtem, beszéltem. Sokat beszéltem. Volt, hogy nagyon jól sült el, volt, hogy gyalázatosan. Volt, hogy egyik pillanatban én lehettem a „boldog Simon”, aki ki merte mondani, mert meghallotta az Atya hangját, aztán a következőben már a „Távozz tőlem, Sátán…”

Hosszú és fájdalmas volt az út, mire megértettem, nem én vagyok a lényeg. Nem a teljesítményem, a gyors és helyes válaszaim, a nagy szám, az elképzeléseim és dédelgetett vágyaim, hanem Ő. Nem az, amit én teszek, hanem amit Ő tett értem.

Ő, aki elhívott a halászhálók mellől, aki megengedte, hogy a legmagasabb és legmélyebb pillanataiban is ott legyek mellette. Ő, aki előre figyelmeztetett, hogy meg fog szólalni a kakas, és aki már akkor megbocsátott, amikor én még mindig csak fogadkoztam, hogy én sose…

Ő, aki némán tűrte a megaláztatást, az igazságtalanságot, és tette egyik lépést a másik után a Golgota felé, miközben azt a keresztet cipelte a hátán, amit nem neki kellett volna. Mert Ő nem tett semmi rosszat.

Én annál inkább. Megtagadtam Őt, a közös történetünket, és hátat fordítottam a barátságunknak azért, mert féltem, hogy velem is ugyanaz fog történni. De Ő meghalt ezért is. Helyettem is. Mert Jézus nem azért jött, hogy uralkodjon, hanem hogy meghaljon mindazért a rosszért, amit mi, amit én követtem el. Az árulásomért, a nagyravágyásomért, az én bűnömért. Ő azért jött, hogy bemutassa, Isten elfogad minket még így is. Hogy megmutassa, milyen gazdag egy olyan élet, amit nem az önzés, hanem a szeretet vezet.

Nem voltam valami gyorsan és könnyedén tanuló diák, nem én voltam a rabbik álma, de Ő mégis hitt bennem. Nehéz volt elengedni magamat, a gondolataimat, azt, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy szerintem jók. Kemény volt a lecke. Összetört, de általa valami új születhetett meg.

A vágy, hogy Ő legyen az első. Hogy végre félre tudjam tenni önmagamat, az önös érdekeimet az útból, és engedjem, hogy Ő vezessen. Hogy ne a félelem, hanem az iránta érzett szeretet mozgassa minden gondolatomat és tettemet.

Nem tagadom, rögös volt az út utána is. Minden nap szükségem volt a Vele való kapcsolatra, a bocsánatára, arra, hogy tudatosan Őt nézzem, ne pedig magamat. Ha valaki tudja, mennyire nehéz ez a megtagadás, azt hiszem, én az vagyok. De amit értem tett, erőt adott, és nem engedte, hogy feladjam. Mert Ő sosem adta fel velem kapcsolatban.

Holnap viszont a történet egy részének vége lesz. A megpróbáltatásoknak, kihívásoknak, szenvedésnek vége lesz. Holnap más övez fel engem, és oda vezet, ahova nem akarom. Minden porcikám tiltakozik ellene, de a szívem mélyén mégis boldog vagyok. Egész életemben úgy éreztem, sosem tudom eléggé megköszönni azt, hogy megbocsájtott és visszafogadott. De most megtiszteltetés, hogy szenvedhetek Érte. Egyfajta boldogság kapni egy szeletet abból, amit Ő már régen elcipelt a hátán. Értem.

Holnap igazán és utoljára, felveszem a keresztemet.

Áldott napot!

bejegyezte: sz-cs. andi – április 11, 2021