Szent Mónika özvegy (331 körül—386)

Szent Mónika élete minta a családanyák számára.

Mindenekelőtt örök hűségben élt férjével, Patriciussal. Pedig annak nehéz, lobbanékony és heves természete óriási teher volt. Zsarnoki módon megkövetelte, hogy mindenben az ő akarata érvényesüljön. Mónika keresztény alázattal felelt a "támadásokra": készségesen alárendelte magát férje akaratának, szelídséggel, szolgálatkészséggel és nyájassággal próbálta őt megnyerni Krisztusnak. Még hűtlenségét is elnézte neki, zokszó nélkül tűrte a szidalmazásokat és a bántalmazásokat. Mai szemmel már-már érthetetlen türelmességével végül elérte, hogy Patricius önként belátta hibáit, s egyre nagyobb tisztelettel és szeretettel fordult hitvese felé. Szomszédasszonyainak, akik ámulva nézték, milyen szeretettel veszi körül Szent Mónika a saját férjüknél sokkalta nehezebb természetű Patriciust, odavetette: "Kevesebbet nyelveskedjetek és készségesebben engedelmeskedjetek férjeteknek, akkor nálatok sem lesz baj." Ezzel nyerte el szeretteinek és magának a földi életben mindannyiunk által vágyott harmonikus családi életetPedig Mónikának nemcsak a férje, hanem anyósa részéről is sokat kellett tűrnie. A pogány nő sokáig ellenséges szemmel figyelte menyének minden lépését. A szolgák rosszakaratú sugdosása alapján igaztalan vádakkal illette Mónikát. ő erre ismét saját receptjét alkalmazta: páratlan szelídséggel és tiszteletteljes magatartásával leszerelte anyósa bizalmatlanságát, és megnyerte a szívét. Lassanként anyós és meny a legmeghittebb viszonyba kerültek egymással.

Elsőszülött fiának, Ágostonnak a kicsapongásai nagyon megszomorította Szent Mónika szívét. Kimondhatatlan aggódással figyelte tévelygéseit. Itt már szelídsége és kedvessége is kevésnek bizonyult, Ágoston annyira elmerült bűneiben. Nem maradt más fegyver számára, mint a soha meg nem szűnő imádság. Árnyékként követte tévelygő gyermekét. Elkísérte Rómába, majd Milánóba is. Itt megismerkedett Szent Ambrussal és kérte, foglalkozzon fiával. Ambrus keményen közbenjárt, s hatására Ágoston 386-ban felvette a keresztség szentségét. Ezzel Mónika megajándékozta az emberiséget az egyik legjelentősebb keresztény gondolkodóval és egyháztanítóval.

Mónika ezzel teljessé tette az életét. Fiának megvallotta: "Egyetlenegy dolog miatt kívántam a földön időzni, hogy katolikus kereszténynek lássalak, mielőtt meghalok. Az Úr sokkal többet adott: megérhettem, hogy lemondtál a földi boldogságról, s most szolgái közt láthatlak."

Nem csak fia, de Ágostonnak házasságon kívül született fia is, és barátja is együtt vették fel a keresztséget 386. húsvét hajnalán.
Megtért fia karjaiban halt meg 387-ben, Ostiában. Először az ostiai Szent Aurea templomba temették el. 1430-ban V. Márton pápa az ereklyéket felemeltette, és most Rómában a Szent Ágoston templomban van eltemetve.

"Az oly parányi vízcsepp is - állandóan csepegve - átfúrja a kemény sziklát!"

Szent Ágoston püspök Vallomásainak könyvéből

(Lib. 9, 10-11: CSEL 33, 215-219)
Jussunk el az örök bölcsességre! 
Már küszöbön leselkedett a nap, amelyen anyámnak távoznia kellett földi életéből. Te, Uram, tudtad ezt a napot, nekünk még nem volt sejtelmünk se róla. Történt � úgy hiszem, rejtett irányításoddal, hogy ő és én az egyik ablakra könyökölve álltunk. A szállást adó ház belső kertjére láttunk onnét, a Tiberisparti Ostiában, ahol messze a világ zajától, hosszú utazásunk bajai után a tengeri útra gyűjtöttünk erőt.
Meghitten, édesen beszélgettünk, csupán egymással. Elfelejtettük, ami mögöttünk volt, és nekifeszültünk az előttünk levőknek (vö. Fil 3, 13). Fontolgattuk magunk között, jelenlétedben, Uram, örök Igazság, hogy milyen lesz majd a szentek örök élete, amelyet szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív föl nem fogott (vö. l Kor 2, 9). Szívünk ajakával áhítoztunk forrásod magasztos csöppjeire, az élet forrására, mely tenálad van (Zsolt 35, 10).
Ilyesféléket mondottam, talán másképpen, vagy nem pontosan e szavakkal, Uram, te tudod, hogy e dolgokról történt csevegésünk napján, midőn beszélgetésünk folyamán ugyancsak silánynak láttuk a világot minden gyönyörűségével együtt, így szólott anyám: �Ami engem illet, fiam, nem találom én már örömö¬met e földi élet során semmiben. Mit keressek, miért éljek itt, nem tudom. E világban való minden reménységem szertefoszlott. Csupán egy dolog volt, amiért ideig-óráig még szívesen maradtam e földi tereken, hogy téged halálom előtt katolikus kereszténynek lássalak. Telezetten teljesítette kérésemet az Isten, hiszen megveted immár a földi boldogságot, sőt az Úr szolgájaképpen látlak. Mit keressek tehát a földön?"
Nem emlékszem pontosan, hogy az anyámnak erre mit feleltem. Talán öt nap sem múlt el ezután, vagy alig valamivel több, és láz döntötte őt ágynak. Betegsége egyik napján ájulásba esett, és egy kevés ideig eszméletlenül feküdt. Összeszaladtunk, ámde magára eszmélt hamarosan, és amikor meglátott minket ágya mellett, engem és testvéremet, mintegy kérdő hangon így szólt hozzánk: „Hol voltam?”
És mihelyt látta, hogy mennyire megrendített bennünket a fájdalom, így folytatta tovább: „Tehát itt temetitek el anyátokat.” Hallgattam, és könnyeimmel gyürkőztem. Fivérem motyogott valamit, talán, hogy inkább azt óhajtaná, ha nem idegenben, hanem hazai földön zárná le a szemét. Midőn ezt hallotta anyám, gyötrődő arccal mintegy büntetésül, hogy effélékre gondol, rátekintett, majd rám emelte róla a szemét, és szólt: „Nézd csak, mit beszél!” Majd mindkettőnknek csakhamar ezt mondotta: „Földeljetek el bárhol ezt a testet. Ne okozzon ez nektek semmi gondot. Csak arra kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, akárhol is lesztek.” Midőn ezt a kívánságát, amennyire tudta, szavakba öntötte, elcsendesedett. Tovább küzdött súlyosbodó betegségével.

Istenünk, szomorúak vigasztalója, ki Ágoston megtérése által megmutattad, hogy irgalmasan elfogadtad Szent Mónika fiáért ontott könnyeit, közbenjárására kérünk add meg, hogy bűneinket megsirassuk, és kegyelmedből bocsánatot nyerjünk!