A Csendes-óceán mérhetetlen térsége évszázadokon át távol esett a fehér ember útjától. Csak amikor James Cook (1728-1779) nyilvánosságra hozta a Déli-tenger csodavilágáról szóló fantasztikus tudósításait, ébredt fel az érdeklődés a Földnek ez iránt az eddig ismeretlen része iránt. A ,,paradicsomi állapotok'' keltette elragadtatásból az józanította ki Európát, amikor Cookot megölték ,,a természet ártatlan gyermekei''. Ennek ellenére a pálmák alatti álomszép élet illúziója egyre újabb kalandkeresőket vonzott.

Teljesen más erők indították a keresztény hithirdetőket a távoli szigetekre. Tudták, hogy a Déli-tenger paradicsoma nem problémátlan. Az uralkodó fehér emberek viszályai tették többek között nehézzé az itteni életet. Az Evangélium hírnökei sem voltak mindig egyben a béke hírnökei: a különböző felekezetek misszionáriusai nemcsak a lelkeket, hanem gyakran a földet is elvitatták egymástól; a lelkeket Istennek akarták megnyerni, a területet saját nemzetüknek. A hit első katolikus hírnökei franciák voltak.
Olyan vallási közösséghez tartoztak, amely ki akarta küszöbölni a viszálykodás áldatlan következményeit. A nép Picpus- misszionáriusoknak nevezte őket. Róma 1825-ben rájuk bízta a Hawaii- szigetek, néhány évvel később pedig egész Polinézia misszionálását.

A feladat csaknem meghaladta a fiatal közösség erejét. Amellett még a protestáns hithirdetők is nehézségeket támasztottak. A Picpus-atyákat elűzték Hawaiiról, és más munkaterületet kellett keresniök maguknak. Amikor Franciaország végül kikényszerítette fiai számára a szigeteken való tartózkodás jogát és az első apostoli vikárius hozzá akart fogni a munkához, hajótörést szenvedett és társaival együtt a vízbe fulladt. Utódának, Louis Maigret-nek (1804-1882) teljesen újból kellett kezdenie mindent; de legjobban a hit hírnökeinek állandó hiánya kínozta. A missziós hivatások gondja arra indította a Picpus-társaság vezetőségét, hogy Franciaország szomszédos országaiban toborozzanak segítőket.

Felhívásuk különösen Belgiumban talált élénk visszhangra. A vallásos falusi családokban nem volt ritkaság, hogy több gyermek is megértette és követte a szerzetesi hivatást. Így volt ez a De Veuster családban is, amely Tremeloóban, egy kis flamand faluban lévő birtokán gazdálkodott, s az megfelelő megélhetést biztosított a sokgyermekes család számára. Egy fiú és két leány választotta már a szerzetesi életet, amikor József is engedélyt kért apjától, hogy kolostorba léphessen. Ágost testvéréhez hasonlóan ő is pap akart lenni a Picpus- misszionáriusoknál. József a gyors elhatározás embere volt. Amikor egy napon apjával együtt meglátogatta testvérét a kolostorban, azt kérte, hogy ott maradhasson. Ám csalódás érte: Mivel már idősebb volt, és nem rendelkezett elegendő képzettséggel, a rend elöljárója csak laikus testvérnek vette fel. József a szerzetesruhával együtt a Damján nevet kapta.

Damján testvér titokban azt remélte, hogy pap lehet majd. Mindenben megtette kötelességét, és minden szabad idejét arra használta, hogy latinul tanuljon. Csakhamar olyan alapos tudást szerzett, hogy segíteni tudott a fiatalabb tanulóknak feladataik megoldásában. Ez az elöljáró fülébe jutott, s Damján elérte, amit remélt: teológiát tanulhatott. Az a kívánsága is, hogy a misszióba küldjék, gyorsabban teljesült, mint ahogy remélni merte. Maigret püspök ismételten segítséget kért. A kiválasztottak közt volt Damján testvére, Ágost is (szerzetesi nevén: Pamphilius), de tífuszban megbetegedett, nem tudott elutazni. Damján ekkor ismét bebizonyította gyors elhatározó képességét. Kérte, hogy testvére helyett elmehessen a misszióba. Bár nem volt még pap, felettesei hozzájárultak, és 1863-ban mindenszentek ünnepén Brémából elindult hosszú útjára.

Dél-Amerikát körülhajózva a Horn-foknál érte el a Csendes-óceánt, s végül négy és fél hónapi utazás után Honoluluba érkezett. Nyolc nappal később szubdiákonus lett, további két hónap múlva pedig pappá szentelték. A püspöknek szüksége volt rá, hogy egy megbetegedett misszionáriust pótolhasson a fő szigeten. Damjánban minden adottság megvolt arra, hogy hithirdető legyen: mint életerős parasztfiú hozzászokott, hogy megfogja a munka végét, rendíthetetlen és határozott, vidám, derűs lélek lakott benne. Emellett jámbor volt, állhatatos, telve az önátadás készségével. Amit Damján mulandó javakból birtokolt, elfért lova két nyeregtáskájában: némi fehérnemű, egy miseruha, alba, egy kis misekönyv és kehely ez volt mindene. Ezzel kezdte meg munkáját missziós területének népes falvaiban; fel kellett fedeznie a vidéket, meg kellett tanulnia a bennszülöttek nyelvét, és vándor misszionáriusként állandóan úton volt.

Így múlt el az első év. A kevés keresztény vallási élete felvirágzott, számuk lassanként megnőtt. Damján atyát szerették, és nem is csak a hívők. Boldog volt, mint amilyen boldogan élt egykor flandriai hazájában. Jó és bőséges aratás elé nézett. De a betakarítás nem rá várt. Egy napon eljutott hozzá egy testvérének segélykiáltása, azé, aki Hawaii szigetének szemközti tengerpartján misszionált. Munkája túlságosan nehéz volt számára: a sikertelenségbe belebetegedett. A püspök úton járt valahol messze, de még ha ott lett volna, akkor sem tudott volna segíteni: nem volt senki, akit az elcsüggedt hithirdető mellé állíthatott volna. A beteg testvér azonban mégis segítségre szorult. Damján gyorsan döntött: helyet cserélt testvérével, és kezdte elölről.

Új területén először találkozott azzal a nagy csapással, amely a Déli- tenger paradicsomát valóságos pokollá tette: a leprával. Mivel a betegség gyorsan terjedt, a kormányzat arra kényszerült, hogy olyan intézkedést tegyen, amely a legbiztosabban leküzdi a fertőzés veszélyét: a leprásokat elkülönítették, és Molokai sziklaszigetére szállították. Szegények teljesen önmagukra voltak utalva, és a halál gazdagon aratott közöttük. A túlélők kétségbeesésükben ivásban és erkölcstelen kicsapongásokban kerestek bódulást. Azok a papok, akiket a püspök alkalomszerűen Molokaira küldött, hajmeresztő dolgokat beszéltek el. Nem csoda, ha azok a misszionáriusok, akik 1873 tavaszán egy templomszentelés alkalmával teljes számban összegyűltek püspökük körül, csakhamar ezekről a viszonyokról kezdtek beszélgetni. A püspök nem titkolta, hogy mekkora a gondja a száműzöttek üdvössége miatt.

Damján területéről sok beteg tartózkodott a sziklaszigeten. Úgy érezte, hogy hívják és Isten is hívja. Ezért felajánlotta a püspöknek, hogy küldje őt Molokaiba. Már másnap reggel elkísérte a püspök annak a hajónak a fedélzetére, amely a szigetlakók élelmiszerellátásáról gondoskodott. Estére Damján atya volt az egyedüli egészséges több mint nyolcszáz beteg között. Önként temette el magát közéjük elevenen; mert még csak kilátás sem volt arra, hogy Molokairól egyszer visszatérhessen az egészségesek közé. Harminchárom éves volt, egészséges és erős, így hát határozottan nekivágott. A betegeknek mindenük akart lenni: atyjuk és testvérük, orvosuk, tanítójuk és papjuk. Hozzájuk tartozott. Milyen gyakran megtörtént, hogy beszédeiben ezt a fordulatot használta: ,,Mi, leprások!'' Nemcsak szavak voltak ezek, Damján át is élte ezt. Úgy tűnt, hogy nem aggasztja a fertőzés; úgy bánt a betegekkel, mintha egészségesek volnának. Félelemnélkülisége megnyerte számára a kitaszítottak vonzódását és szeretetét. Ezen a módon sikerült Damjánnak a lepratelep arculatát teljesen átalakítania, az emberek érzületét és magatartását megváltoztatnia, méghozzá tartósan. Amikor egy tájfun elpusztította a nyomorúságos kunyhókat, azon fáradozott, hogy a betegekkel együtt új, tiszta faházakat emeljen számukra. Kórházat is épített azoknak, akik nem tudtak már egyedül segíteni magukon, továbbá két árvaházat azoknak a gyermekeknek, akiknek családjuk nélkül kellett a szigeten lakniok. Még a halálfélelmet is enyhíteni próbálta Damján azzal, hogy gondoskodott az elhunytak méltó temetéséről.

Damján fáradhatatlan szeretetszolgálata csakhamar megérlelte lelkipásztori és misszionáriusi fáradozásainak gyümölcseit is. Közössége megnőtt. A telep temploma kicsi lett, bővíteni kellett. Amikor Maigret püspök 1875-ben bérmakörútján Molokaira érkezett, csak ámulni tudott mindazon, amit Damján atya végzett. Ám nemcsak a püspök látta csodálkozva tetteit. A nyilvánosság is tudomást szerzett minderről, bár a rosszakarat sem hiányzott. Tette végül is tanúsággá érlelődött és világméretű visszhangot keltett. Amerikából és Európából érkező adományok könnyítették meg munkálkodását. Egy napon a hawaii kormányzat is felfigyelt rá, sőt 1881-ben maga az uralkodónő is meglátogatta kis szigetén, és átnyújtotta ,,a leprások apostolának'' az ország legnagyobb kitüntetését. Damján azonban nem sokat törődött a világi dicsőséggel. Többet jelentett számára betegeinek hálás mosolya. Tudta, hogy másfajta ,,kitüntetés'' lesz az osztályrésze. Már 1877-ben észlelt a karján kis fehér foltokat; időnként eltűntek, majd ismét előbukkantak. Damján tudta, hogy ezek a lepra első jelei. Félelem környékezte, bár kezdettől fogva számolt azzal, hogy nem kerüli el a betegséget. Aggodalmában Istenhez fohászkodott.

1884 decemberében megbizonyosodott arról, hogy ő is leprás lett. A szigeten tett körútja után erős rosszullét fogta el. Forró lábfürdőben akart enyhülést találni. Anélkül, hogy odafigyelt volna rá, dagadt lábát belemártotta a forró vízbe. Csak amikor a kezét leforrázta, vette észre, hogy lába érzéketlen maradt, ami a lepra egyik legbiztosabb jele. A bizonyosság olyannyira hatott rá, hogy reszketett, mintha heves láz emésztené. Újra és újra rátört a rettegés. Jó időbe telt, amíg legyőzte magát, és testvérének, Pamphiliusnak meg tudta írni ezt a levelet: ,,Tudod, hogy a Megváltó kiválasztott engem, amikor megengedte, hogy elérjen a lepra. Örökké hálás leszek Istennek ezért a kegyért. A betegség az életutamat... gyorsabban a mennyei hazába irányítja. Ebben a reményben veszem magamra keresztemet. Kérlek, segíts imádságoddal, hogy legyen erőm kitartani és felérkezzem a Kálvária-hegy csúcsára.''

A keresztút évekig tartott. Damján most már teljesen hasonló lett szeretett gyermekeihez: arca felfúvódott, füle megduzzadt és elformátlanodott, szeme piros lett, a hangja rekedt. Idővel aztán elhagyta az ereje. Lesoványodott és heves láz gyötörte.

Példája azonban utánzásra ösztönzött. Két laikus testvér és egy világi pap szegődött társául. 1888-ban megérkeztek az első irgalmas nővérek is Molokaira. Damján ujjongott: ,,Nyugodtan meghalhatok. Művem jó kezekben van.''

1889. április 15-én éjjel halt meg. A leprások egy magas fa alá temették, amely alatt Damján első éjszakáját töltötte Molokain. Sírkövén ez áll:

,,Áhítatos megemlékezésül a tiszteletre méltó Damján De Veuster atyának, aki a felebaráti szeretet vértanújaként halt meg.''

Damján emléke nem hunyt ki. 1936. május 3-án a ,,Mercator'' belga iskolahajó a nagy misszionárius földi maradványait hazavitte Belgiumba.

/forrás: www.katolikus.hu/