Az Édesanyákra való tekintettel…
Ahogyan kéz a kézben távolodtak az Édenkerttől, alakjuk egyre kisebb, egyre roskadtabb lett, tekintetük folyton a földet kereste, és alig vonszolták magukat.
Olyan elesett látványt nyújtottak, hogy az Úristennek összefacsarodott a szíve, amikor utánuk nézett.
Egyszerre csak megálltak és lassan visszafordultak az Édenkert kapuja felé. Majd mikor látták, hogy két hatalmas kerub angyal kihúzza hüvelyéből sistergő lángpallosát és fenyegetően a nagy érckapu két szárnya elé lép, megfordultak és szomorúan tovább mentek.
- Uram, nem kellett volna megbocsátanod nekik? – kérdezte az egyik lángpallosú kerub.
Az Úr hangja szomorúan, de határozottan csengett:- Szabad akaratot adtam nekik. Figyelmeztettem is őket, hogy amely napon esznek a tiltott fa gyümölcséből, meg fognak halni. Mégis megtették. Az embernek mindig vállalnia kell tetteiért a felelőséget!
- De mi lesz velük Nélküled? – szólt halkan a másik lángpallosú kerub.
- Hát az biztos, hogy saját erejükből ide visszajönni nem tudnak – sóhajtott nagyot az Úristen. És ha vissza akarnak térni majd hozzám, azért nagy árat kell fizetni…
- Nézd, milyen elesettek! Így, egyedül ebben a nagy világban el fognak veszni - szólalt meg az első lángpallosú kerub.
- Te adtál nekik életet, - vette át a szót a második, Te tápláltad, Te nevelted, Te becézgetted és Te babusgattad őket.
- Tőled tanulták az első emberi szavakat. Te tanítottad meg őket mindenre, Te beszélgettél velük annyi megszámlálhatatlan órán keresztül – így az első lángpallosú.
- Te vigyáztad álmukat – szólalt meg kisvártatva a második. Te törődtél velük, Te gondoskodtál róluk. Szinte minden idődet velük töltötted.
- Te vezetted őket egymáshoz, - vette át a szót ismét az első lángpallosú kerub. Te kötötted össze a kezüket és az életüket. Te őrizted szerelmüket, Te növelted örömüket, Te figyelted boldogságukat.
- Te óvtad őket minden szomorúságtól, betegségtől, - így a másik lángpallosú. Te voltál az, akihez minden gondjukkal, bajukkal és nehézségükkel odafuthattak.
Mind a hárman hallgattak egy sort. Majd szinte egyszerre mintegy számonkérő hangon azt kérdezte az Úrtól a két sistergő lángpallosú kerub:- Mondd, mi lesz velük, Uram?
Az Úristen égszínkék szeme lassan bepárásodott, hangja bársonyossá vált és mintegy maga elé ezt suttogta: - Adom majd nekik helyettem az Édesanyákat…
Közben a messzi távolba meredt, mintha a jövendőt fürkészte volna, és miután abba belelátott, még halkan ezt fűzte hozzá: - … És azok majd úgy szeretik őket, mint én szeretem… De nem mondta végig a mondatot, hanem megfordult, és bezárta maga mögött az Édenkert két hatalmas érckapuját.
A nagy robajra, amely az egész földet megremegtette, meghajoltak az Édenkert szebbnél szebb fái, eltakarták szirmukat a gyönyörűbbnél gyönyörűbb virágok, felkapták fejüket a szelídebbnél szelídebb állatok, és abbahagyták egy pillanatra csicsergésüket a csodálatosan trillázó madarak.
Az Úristen állt egy darabig, tekintetével végig simogatta az Édenkert minden zeg-zugát, majd visszalépett az érckapuhoz, és – és egy kis résnyire megnyitotta...Az Édesanyák sok-sok szeretetére, törődésére, gondoskodására és áldozatára való tekintettel…
Imre atya
2021. május 2. Anyák Napja
Kommentáld!