Az évszakok változásához hasonlóan, imaéletünkben is különböző időszakok váltják egymást.

Amikor kezdtem felnőtté válni, és rendszeresen járultam szentgyónáshoz, a pap mindig megkérdezte: „Elmondtad a reggeli és az esti imádat?” Bűntudatom lett, és azon tűnődtem: Vajon eleget, és megfelelő módon imádkoztam? Szerencsére felnőttként már olvastam az imáról, és volt egy lelki vezetőm. Rádöbbentem, hogy az ima több, mint az elmorzsolt szavak, amelyeket egy bizonyos időben elimádkozom.

Az ima valójában azt jelenti, hogy Istennel együtt járom az utamat, és folyton figyelek Isten jelenlétére.

Mit is jelent imádkozni?

Az egyik meghatározása az imának, amit legkorábban megtanultam, az volt, hogy az ima nem más, mint beszélni Istenhez, és hallgatni őt. Gyerekkoromban (és ez még néha manapság is előfordul) többet beszéltem hozzá, és kevesebbet figyeltem rá. Korai éveim nagy részét az iskolában tanult imák gépies elmondásával töltöttem, beleértve a kilencedeket és a rózsafüzért is. Számomra akkor ezek voltak a valódi imák – ezek voltak azok, amelyeket majd válaszként felsorolhatok, ha a plébános a gyónásnál imaéletem felől kérdezne.

Főiskolás koromig így volt ez. Akkor azonban elkezdtem olvasni néhány klasszikust, például Avilai Szent Terézt, és kortárs szerzőket, Henri Nouwen-t és Thomas Merton-t. Lassan kezdtem jobban megérteni az ima lényegét, vagyis azt, hogy egész nap tudatában vagyok Isten jelenlétének. Az imádkozás bármikor lehetséges, – és ez így is van.

Bármely idő alkalmas lehet az imára és sok mindent nevezhetünk imának. Elég egyszerűen hangzik, de nyitottnak kell lennünk ahhoz, hogy felismerjük azt, hogy Isten megtestesült, és ezáltal az egész teremtett világban jelen van. Akár a tabernákulumnál az Eucharisztia előtt elmélkedem, akár nézőként a fiam kiütését látom egy baseball-mérkőzésen és átérzem a fájdalmát, akkor valójában imádkozom. Szent Pál így ír: „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent véghezvisz, ugyanaz.” (1Kor 12,4-6). Ezt szeretem úgy átfogalmazni, hogy bár az „imák” különbözőek, a Lélek ugyanaz; különböző imákat imádkozunk, de az Isten ugyanaz, aki megvalósítja mindegyiket mindannyiunkban.

Zavaró tényezők és aggodalmak

Minden ember arra kapott meghívást, hogy imádkozzon, legyen szülő, tanár, fiatal felnőtt, idős vagy diák. Számos ima van, amit olykor közösen mondunk, és sok módja van annak, hogy elérjük azt a célt, amelyre mindannyian hivatottak vagyunk. Ez nem más, mint folyton imádkozni, imádságban élni. Így is van ez: imádságként felajánlhatunk mindent, amit teszünk és mondunk.

Sok olyan pillanat adódik az ember életében, amikor felteheti a kérdést, pont úgy, ahogy én tettem fel annak idején: „Valóban imádkozom, ha ennyire elfoglalt vagyok?” Reggelenként azon kapom magam, hogy olyan gondolatok és tervek járnak a fejemben, amik azzal kapcsolatosak, hogy mit fogok aznap tanítani. Így az imára nem tudok koncentrálni. Ha a reggeli imáimat értékelnem kellene az összpontosításom és az elkalandozott gondolataim arányában, a legtöbb nap kudarcos lenne. Még akkor is elkalandoznak a gondolataim, amikor hangosan imádkozom a zsoltárokat egy applikáció segítségével.

Lassan tudtam csak megérteni, és ehhez hosszú évek számtalan beszélgetésére volt szükségem lelki vezetőmmel, hogy elfogadjam és megértsem: talán éppen az elkalandozott gondolataim voltak a legszemélyesebb imáim. Megtanultam elfogadni, hogy ezek a zavaró tényezők is az én imáim, és igyekszem őket finoman Isten kezébe tenni anélkül, hogy azt gondolnám, rosszul imádkozom.

Greg Friedman ferences atya magyarázata arról, hogy annyiféle módon lehet imádkozni, mint ahány féle ember van.

Ha arra gondolok, mennyi mindent kaptam életem során, közülük a legjobb dolog nem egy masnival átkötött csomagban érkezett – ez volt az imádság ajándéka. A lelki atyák és barátok megannyi apró leckét adtak nekem arról, hogyan fedezhetem fel Istent az imádkozás különböző módjaival lelki életem során.

Paul Ouellette szerzetes atyától például azt kaptam, hogy megértettem és megtanultam a hagyományos imákat, valamint azt a felismerést, hogy az ima mindig megvalósul, ha az ember nyitott arra, hogy megtalálja Istent a mindennapi élete során. Miután befejeztem a teológiai mesterképzést, Paul atya megkérdezte, mit tanultam az imáról a tanulmányaim során. Be kellett látnom, hogy a képzés során a tudásom a Szentírásból, liturgiából, egyháztörténetből, rendszertanból és erkölcstanból gyarapodott igazán. Amit az imáról tanultam, az a lelkigyakorlatokból, lelki vezetésből és saját olvasmányaimból származott. Paul atya irányítása alatt sokféle imát olvastam és gyakoroltam.

Míg a Prédikátor arról beszél, hogy mindennek megvan az ideje: „Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.” (3,7), rájöttem, hogy a rózsafüzérnek és az összpontosító, csendes, kontemplatív imának is megvan a maga ideje.

Ideje van a csendes meditációnak, és ideje van a sírásnak, és az Istenhez szóló könyörgésnek, kérve azt, hogy mutassa meg jelenlétét életünkben. Legtöbbször ez a válasz Isten kegyelmére, hogy jelen van életünk minden pillanatában.

Emlékszem, tinédzserként hosszú sétákat tettem az erdőben, megálltam egy csobogó patak mellett, és gondolatban Istennel beszélgettem a tinédzser lányok szokásos aggodalmairól: vitákról a családommal, arról, hogy úgy érzem, nem szeretnek az iskolában, később a főiskola miatti aggodalmaimról. Sétám végére valahogy jobban éreztem magam. Noha soha nem tekintettem imádságnak ezeket a sétákat és beszélgetéseket, rájöttem, hogy valójában ezek voltak a legmélyebb imádságaim.

Isten jelenlétét életünkben a nap folyamán különféle formákban fedezhetjük fel. Egy katolikus iskolában tanítva észrevettem, hogy az egyik középiskolás diákom mindig megállt, keresztet vetett, és imádkozott, ha szirénázást hallott. Van egy barátom, aki, ha egy katonai járművet vagy katonát lát, világunk biztonságáért és békéjéért imádkozik. Ha egy ajtón kell átmennem, úgy érzem, úgy érzem, ez egy jelzés arra, hogy kérjem meg Istent, nyissa meg szívem ajtaját kegyelme előtt.

Amikor főiskolás koromban egy hétvégét egy karmelita kolostorban töltöttem, igazgatóm, Margit nővér azt javasolta, hogy ha bárhol egy kereszt formát látok – akár egy ablaküvegben vagy egy telefonpózna huzaljain -, mondjak egy rövid hálaadó fohászt. Azóta minden nap kereszteket keresek, amerre csak járok, és eszembe jut a nővér.

Ahhoz, hogy a mindennapokban Isten jelenlétében éljek, segítségemre van a rendszeres imaidő, és egy olyan imádkozási mód, amely az ember lelkét is, és Istennel való kapcsolatát is építi. Ahogy a fizikai testünknek is kiegyensúlyozott, tápláló étrendre van szüksége a jó működéshez, a lelki életünk egyensúlyához is változatos imákra van szüksége. A napi imarendemet Szent Ignác ima, az összpontosító csendes ima, a Jézus-ima, a lectio divina, a Liturgia Horarum, a szentírás olvasás, kilencedek és hagyományos áhítatok teszik ki, valamint a keresztút és a Mária áhítatok.

Ezeken kívül Loyolai Szent Ignác azt javasolta, hogy a mindennapi lelkiismeretvizsgálat legyen része mindennapunknak. Ennek segítségével átgondoljuk, hogy Isten hol volt vagy hol nem volt jelen a nap folyamán, és bocsánatot kérünk az elkövetett hibákért és bűnökért. Valóban úgy gondolom, hogy a rendszeres imarendemnek köszönhetem azt, hogy napközben jobban tudatában vagyok Istennek.

Imádság életünk fontos fordulópontjain

Pál atya és más lelki vezetők segítségével megtanultam, hogy ahogy a naptári évben is különböző évszakok vannak, úgy az imaéletben is vannak változó időszakok. Vannak világosabb és sötétebb időszakok. Teréz Anya maga írta, hogy voltak életének olyan időszakai, amikor úgy érezte, Isten nincs jelen az életében. Utalhatnék az ő tapasztalataira, de szerencsére a sivárabb időszakaim csak pár hónapig tartottak, és Isten sok gyümölcsöző tapasztalattal áldott meg.

Amikor a 30-as éveimben anya lettem, hamar rájöttem, hogy a meditációra szánt hosszú, nyugodt imaidőm többé nem kivitelezhető. Valójában a házasságkötés és a gyermekvállalás új lehetőségek előtt nyitotta meg imaéletemet. Már nem az ignáci meditáció hosszas időszakában találtam meg Istent, hanem az éjszaka közepén, amikor egy nyűgös babát szoptattam és altattam vissza. Nem tudtam imakönyvet vagy Bibliát a kezemben tartani, de mélyen elgondolkodtam azon, hogyan táplált engem Isten az Eucharisztiában, és hogyan érezhette magát Mária, amikor álomba dajkálta a kis Jézust.

Gyermekeim piszkos lábának megmosása közben felidéztem egy meditációt arról, ahogy Jézus megmosta a tanítványok lábát, és éreztem, hogy Isten imádságban arra szólított, hogy gondolatban mossam meg azoknak az embereknek a lábát, akikkel gondjaim voltak.

Ahogy gyakran szoktam Isten áldását kérni saját gyermekeimre, minden tanítványomért is szoktam imádkozni. Akkor, amikor az osztálytermemben sétálok, miközben ők dolgoznak, és én csendben ellenőrzöm munkájukat. Csendes pillanatokban vagy séta közben gyakran eszembe jut egy imádságos elmélkedés egy korábbi lelkigyakorlatról, amikor még nem volt családom. Alkalmanként a Szentírásból imádkozom egy-egy szakaszt, vagy ismételgetek egy verset. Kedvencem a Filippieknek írt levél (3,10): „hogy megismerjem őt és feltámadásának erejét, de a szenvedésben is vállaljam vele a közösséget.”

Miközben főzök vagy takarítok, általában áldást mondok vagy a Jézus imát mondogatom. Mosogatóm felett Assisi Szent Ferenc emléktáblája lóg: ez Szent Ferenc egyszerűségre, alázatra és békére való hívására emlékeztet mosogatás közben. Bármit teszünk, vagy bármihez nyúlunk, annak Isten áll a középpontjában. Életünk minden pillanata imává válhat, ha szakítok időt arra, hogy felismerjem Isten megtestesülésének természetét és arra gondoljak, hogy Ő átöleli, gazdagítja és felüdíti életemet.

Írta: Laura Stanko Britto
Fordította: Kántorné Polonyi Anna