Szövetséget akarunk kötni veled... Hiszen az Úr áldott embere vagy te! (1Móz 26,28-29)
Ezt Izsáknak, Ábrahám fiának mondták olyan pogány fejedelmek, akik közelről látták az életét. Miből láthatták, hogy áldott ember?
Ahol Izsák megállt, ott sátrat vert, oltárt épített és kutat ástak. Tudjuk-e, hogy mi is csak ideiglenesen sátorozunk itt a földön, de örök lakásunk a mennyben van? Hozzátartozik-e a mindennapjainkhoz az oltár, Isten igaz tisztelése? És jellemzi-e az életünket, hogy értékeket hozunk létre, amelyeket csak részben élvezünk mi magunk, részben másoknak hagyunk?
Isten áldásainak egész sorát láthatjuk Izsák életén. Folyvást gyarapodott, kedvezőtlen körülmények között is. De nem lett elbizakodott, alázatos maradt, Istennek tulajdonított minden jót. Apja hitét mint drága örökséget szeme előtt tartotta, s tudta, hogy sok áldást őérette kap. Nagy türelemmel szenvedte a rosszindulatú támadásokat is, de a gonoszul betemetett kutakat újra kiásták, mert az létfeltétel volt nekik is, másoknak is.
Eközben egyszer forrásvízre akadtak. Ez volt aztán az igazi áldás! Ezzel csak Isten tudja megajándékozni az övéit. Az ember végzi mindennapi munkáját, ássa a kutakat egymás után, de ha eltalál egy vízeret, az kimondhatatlan ajándék. A hat-nyolc hónapig tartó szárazságban a legtöbb kút kiszáradt. A forráskutak mentették meg a nyájakat.
De még kijelentést is kap az áldott ember, Isten szól hozzá: ne félj, veled vagyok, megáldalak, utódaidat is. És az áldott ember vonzó is: akik korábban bántották, most szövetségét keresik, bocsánatot kérnek, és szívesen vannak a közelében. Isten embere Istenhez vonz tőle távol élőket, mert megfigyelték az életét, és hitelesnek találták.
Mindebből mi jellemző ránk? Szabad áldásért könyörögni, s ha kapjuk, vele szentül élni.
Kommentáld!