„Ahol nincs Isten, ott fenn zsarnokság van, lenn felfordulás van, és jaj az embernek” – mondta Mindszenty József hercegprímás 1946. szeptember 24-én Szegeden, Szent Gellért csanádi püspök halálának 900 éves évfordulóján. Majd így folytatta: „De Szent Gellért arca el ne halványodjék. A főváros felé és az ország felé feszületet tart a Gellért-hegy sziklájáról”.

Szent Gellért Velencében született 980 körül. Bencés szerzeteseknél nevelődött, belépett a rendbe. Szent Gellért püspök kis legendájában olvassuk:

„Ő velencei szülők által kapta a napvilág fényét. Gyermekkora óta elkezdett Isten kegyelmének ösztönzésére Urunknak, Jézus Krisztusnak szolgálni, és az evangéliumi írásoknak mindenben szót fogadni. Hiszen gyermekkorában öltötte magára a szerzetesi élet ruháját.”

Ebből a legendából tudjuk, hogy Gellért az „Úr sírját kívánta meglátogatni”, ezért kelet felé vette útját, s így „jutott el Pannónia tájaira, amelynek kormányát akkor az igaz keresztény király, István tartotta”. Tudjuk, Szent István rábízta fiának, Szent Imre hercegnek a nevelését, majd Gellért Bakonybélbe vonult vissza, s itt élt évekig „teljesen egyedül, böjtölve és imádkozva”. A legenda szerint hét évet töltött remeteségben, majd István magához hívatta, s „püspöki süveggel felékesítve elküldte, hogy prédikáljon a népnek”. Püspöki feladatát ellátva sem hagyta el teljesen a remetelétet. Kis legendájában olvassuk, hogy azon városok közelében, ahová prédikálni ment, kis cellát „épített magának az erdőség félreesőbb helyén”, s az éjszakákat egyedül, félrevonulva töltötte.

Szent Gellért egyházmegyéjében sok templomot építtetett, s – ahogy a püspök nagy legendájában olvassuk – „nagy gondot fordított a szegény tanulókra, szerzetesekre, jövevényekre”. Gellért máriás lélek volt. Ahogy a kis legenda írja, „az ő tanítása nyomán a magyar nemzet Krisztus anyjának nevét ki nem ejti, hanem csak Úrnőnek mondja, hisz Pannóniát is Szűz Mária családjának nevezte Szent István király”.

Szent Gellért nagy legendájában olvassuk azt a szép történetet, amely az első híradás népköltészetünkről. Gellért a királyhoz igyekezett, s útközben egy erdős részen megpihent. Éjféltájban malomkövek zaját hallotta és egy asszony énekét. Társának, Valternek ezt mondta: „Hallod-e, Valter, a magyarok szimfóniáját, miképpen hangzik?”

Szent István halála után zűrzavaros idők jöttek, a trónviszály mellett pogány lázadás tört ki Vata vezetésével. 1046 szeptemberében (újabb adatok szerint augusztus végén) Székesfehérvárra való visszatértében megszállt „Szent Szabina szűz és vértanú egyházában”, a mai Diósdon. Itt mondta étkezés közben, hogy másnap vértanúhalált fog halni. Következő nap társaival útra kelt a dunai rév felé, ahol Vata emberei rárontottak a püspökre és társaira. A nagy legenda szerint Gellért „szüntelenül a kereszt jelét vetette” azokra, akik kövekkel támadtak rá, majd a földön térdelve ezt mondta: „Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek.” A támadók Kelenföld hegyéről – a mai Gellért-hegyről – letaszították Gellértet, mivel azonban nem halt meg, „mellét dárdával átütötték; ezután egy sziklához vonszolták, és agyvelejét szétloccsantották”.

Másnap temették el Pesten Szent Gellért püspököt, földi maradványait évekkel később Marosvárott helyezték örök nyugalomra. Szent László uralkodása idején, 1083-ban avatták szentté István királlyal és Imre herceggel együtt.

*

Bevezetőül idéztük Mindszenty József hercegprímás szavait, amelyek akkor hangzottak el, amikor ismét pogány uralom fenyegette az országot. Befejezésül egy másik nagy főpap, Prohászka Ottokár 1923-ban elhangzott beszédének egyik részletét idézzük fel.

1923. április 23-án az Országos Szent Gellért Egyesület a Gellért-fürdő hangversenytermében tartott műsoros estet. Az esemény fénypontja Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök beszéde volt. Nehéz időkben hangzott el ez a beszéd; az antant-hatalmak által ránk erőszakolt trianoni diktátum még friss seb; a forradalmak zűrzavara után lábadozó, megcsonkított Magyarországon szociális reformokat sürget a nagy püspök, aki a liberalizmust, a rablókapitalizmust (manchesterizmust) éppúgy keményen ostorozta, mint a materialista, egyházellenes szociáldemokráciát. Szavai időszerűek, hiszen az internacionalizmus kísértete ma is jelen van, s köztünk járnak-kelnek „a bontók, akik mindent le akarnak bontani, ami régi”:

„Nagy férfiakat azzal tisztelünk meg, ha megvalósítjuk gondolataikat, s így kell tennünk Szent Gellért püspökkel is, ki a magyar keresztény kultusz egyik megalapítója volt. Nézhetem a pilisi hegyeket, s ezt az egész kis rongyos, szétszakított országot internacionális vagy geológiai szempontból, mint egy idegen, s akkor ez a föld számomra nem más, mint geológiai alakulat, de nekem nemcsak turista lélekkel kell járnom, hanem főképp magyar lélekkel. A lélek – egy szó, de magyar lélek – sokkal többet jelent. A világ egy nagy-nagy eresz és a fecskék rajta a nemzetek, s a mi magyar fészkünket, azt hiszik, hogy egy ántánt-seprővel le lehet seperni. Annak a hajnalban malmot forgató magyar leánynak az éneke, amit Szent Gellért hallott, az a magyar kultúra. Ez kell nekünk. Énekelni, de nemcsak énekelni kell, hanem keresztény, magyar kultúrát kell csinálni és erre másokat is megtanítani, hogy itt e földön magyar inspiráció, jellem, erény domináljon. A világnak lélekharangot húznak, mert a liberálizmus, a manchesterianizmus tűrhetetlen, igazságtalan helyzetet teremtett. Jönnek azután a csákányok, a bontók, akik mindent le akarnak bontani, ami régi, jön a szociáldemokrácia a tiszteletlenség, a durvaság és a gyűlölet pírjával az arcán, kegyetlen dühtől habzó szájszélekkel, ő csak rombolni akar. A keresztény magyar kultúra azonban teremteni akar, ezt a kultúrát mi vindikáljuk magunknak. Új, igazabb világot kell teremteni magunknak.”