Advent 1. hete, péntek – Iz 29,17-24; Mt 9,27-31

Hisszük-e, hogy Jézus a világ világossága, és követjük-e Őt? Vállaljuk-e testvéreinket gyöngeségeikkel együtt?

Jézus nyilvános működésének megkezdésével kapcsolatban Máté evangéliuma Izaiás prófétát idézi: „A nép, amely sötétségben ült, nagy világosságot látott. Világosság támadt azoknak, akik a halál országában és árnyékában ültek.” (Mt 4,16) Izaiás próféta a mai olvasmány szerint is úgy öntött reményt a csüggedőkbe, hogy lelki gyógyulást ígért: „Azon a napon a süketek is meghallják az Írás szavát, a vakok szeme pedig látásra nyílik a sötét homály után.”

János evangélista szerint Jézus azért jött, hogy – mint a világ világossága – megnyissa szemünket az üdvösség útjának felismerésére: „Azért jöttem a világba, hogy ítéletet tartsak: hogy akik nem látnak, azok lássanak, és akik látnak, azok vakok legyenek.” (Jn 9,39) Jézus szánalommal beszélt azokról, akiknek „sötétség borult az elméjükre”, ezért nem ismerték Őt fel. „Ha a világosság benned sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (v.ö. Mt 6,23)

Az a két vak, aki egymásba kapaszkodva, egymást támogatva Jézus nyomába szegődött és kiáltozott, hogy „Könyörülj rajtunk, Dávid fia!”, nem élt olyan lelki vakságban, mint azok, akik azt gondolták önmagukról, hogy látnak, pedig nem ismerték fel Jézusban a Megváltót. Ezek a vakok anélkül, hogy ismerték volna Krisztust, egymás terhét hordozták. Ezzel már teljesítették az ő törvényét.

A két vak nemcsak a nyomorúságban volt együtt, hanem a Jézusba vetett hitben is. Különös módon két testi vakság szeretettel társulva teljes belső látásra segítette őket. Ők mind a ketten hittek abban, hogy Jézus képes őket meggyógyítani. Magában Jézusban hittek. Egészen a szállásáig kísérték Jézust, sőt, vették a bátorságot, és bementek hozzá. Csak ekkor kérdezte meg tőlük Jézus: „Hiszitek-e, hogy tudok segíteni rajtatok?” Csak akkor mondta nekik: „Legyen a hitetek szerint!”, amikor azt felelték, hogy „Hisszük, Uram!”

A két vak példájából kitűnik, hogy alázatossággal, ugyanakkor állhatatossággal kell közelednünk Jézushoz. Jézus ott nem tesz csodát, ahol bizonyítékokat követelnek tőle. Isten „a kevélyeknek ellenáll, az alázatosakat fölemeli”. (Jak 4,6) Hinni kell, hogy Jézus a javunkat akarja, és biztosítja is azt. De állhatatosságra is szükség van Jézus követésében, mint ahogy a vakok is kitartóan követték Őt, pedig a vak ember számára nem könnyű a járás. Nagy szükségük volt egymásra és a hallásukra is. A kölcsönös szeretetből elfogadott nyomorúság az a föld, amelyből kihajt a hit és a remény. Ha egy családban vagy közösségben a legteljesebb mértékben vállalják egymás gyengéit, nyomorúságait, gyógyíthatatlannak tűnő testi és lelki bajait, akkor Isten országa Jézusban azonnal elérkezik közéjük.

Kövessük Izaiás prófétának a felszólítását: „Gyertek! Járjunk az Úr világosságában!”(Iz 2,5)