Évközi 30. vasárnap A – Mt 22,34-40

Igyekszünk-e egyre jobban szeretni Istent, önmagunkat, és embertársainkat pedig okosabban?

Jézus a törvénytudó kérdésére adott válaszában az első helyre az istenszeretet parancsát tette, de hozzákapcsolta az emberszeretet parancsát is. Ugyanis nem lehet szeretni Istent, ha nem szeretjük az embereket, és fordítva. De Jézus válasza a helyes önszeretet parancsát is magában foglalja! Mert a felebaráti szeretet mércéjének önmagunkat teszi meg: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Aki nem szereti helyesen önmagát, az nem tud helyesen szeretni másokat sem! A főparancs tehát a szeretetnek nemcsak kettős, hanem a hármas parancsát foglalja magában. Elsősorban és alapvetően el kell fogadni magunkat, hogy Isten ilyennek teremtett és ilyennek szeret minket, amilyenek vagyunk, és embertársainkat is.

Jézus az utolsó vacsorán tovább tökéletesítette a szeretet parancsát: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket.” (Jn 15,9) Majd folytatja: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket!” (Jn 15,12) Tehát nekünk a szeretetet a Szentháromságtól kell tanulni és magunkévá tenni. Ehhez viszont egyre személyesebb szeretetkapcsolatban kell élnünk külön-külön mindhárom isteni Személlyel.

Nem szerethetünk semmit és senkit, ha előbb nem ismertük meg! Mindkettőnek állandóan növekednie kell, különben egyre gyengül az ismeretünk és szeretetünk. Mi idősebbek a múlt század közepén úgy tanultuk a Hamvas-féle katekizmus alapján, hogy: „Avégett vagyunk a világon, hogy Istent egyre jobban megismerjük, egyre jobban szeressük és szolgáljuk, és ez által üdvözüljünk.” Ugyanígy napról-napra egyre jobban kell ismernünk és szeretnünk azokat, akikkel együtt élünk, állandóan rájuk figyelve és velük törődve, őket szolgálva.

Az istenszeretethez hasonlóan a helyes felebaráti szeretet alapja is az állandó és kölcsönös megismerés, valamint az adás és elfogadás, telve jóakarattal, türelemmel és tapintattal. Csak azt adjuk, ami a másiknak jó, és amit a másik tud és akar elfogadni, tisztelve a szabadságát. És megfordítva is igaz: csak azt fogadjuk el, ami nekünk is jó, megelégedve azzal, amit a másik tud és akar nekünk adni. Ismételten fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy: mit teszünk meg azért, akit szeretünk? Mit nem teszünk meg érte, vagy neki? Nem teszünk-e olyat, amit a másik nem szeretne? Azt is meg kell tanulnunk, hogy ne csak ideig-óráig, és ne csak addig szeressük, amíg könnyű, és ne csak félig-meddig, hanem teljes szívünkből és minden képességünkkel, egyre jobban szeressünk.

Figyeljünk mindig a Szentlélekre, hogyan kell szeretnünk Istent, aztán magunkat és embertársainkat! És aztán működjünk együtt a Szentlélekkel és Jézussal, mert nélkülük semmire sem megyünk (szeretni pedig egyáltalán nem is tudunk)! Velük együttműködve törekedjünk arra, hogy szeretetünkből fakadó szolgálatunk egyre növekedjen, tökéletesedjen, és ez által üdvözüljünk! Segítsük embertársainkat is eljutni az üdvösségre!