Évközi 29. hét, szerda – Lk 12,39-48

Tudatában vagyunk-e annak, hogy ún. „gondnokok” vagyunk?

A mai evangéliumi részletben Jézus nyíltan kimondja, hogy az „Emberfia” az az úr, aki egy bizonyos menyegzőről érkezik. Ráadásul olyan nagy jutalmat ad annak, akit a szolgálatára készen talál, hogy: „minden vagyonát rábízza”. De arra is figyelmeztet, hogy aki nem teljesíti hűségesen a szolgálatát, azt „kegyetlenül megbünteti, és a hűtlenek sorsára juttatja”.

Fájdalmas tapasztalatként szakadhat ránk a csüggedés, ha úgy tűnik, hogy hiába várunk. Nagy kísértés az a gondolat, hogy: „uram csak sokára tér vissza”. Vigyáznunk kell, mert a kísértések bennünk is fölkeltik az élvezetek és a hatalom utáni vágyat, és el akarnak tántorítani minket a mennyei Atya akaratának teljesítésétől. Nagyon nagy a kísértés a szereptévesztésre, amikor tévesen úgy gondoljuk, hogy urak vagyunk, és nem szolgák. Pedig mindnyájunkat a Gazdánk rendelt a többi szolgatársunk fölé, hogy amíg Ő vissza nem tér, „kiadjuk részüket az élelemből”.

Jézus nagyon határozottan figyelmeztet, hogy Isten akarata szerint a magunk helyén mindnyájunknak „okos sáfároknak”, vagyis okos gondnokoknak kell lennünk. Úgy kell szeretnünk és szolgálnunk Istent, hogy okosan és hűségesen gondoskodunk azokról, akiket a mi Urunk ránk bíz. Képességeinket és lehetőségeinket úgy kaptuk, hogy alkalmasak legyünk az Isten által ránk bízottak szolgálatára.

Olyan szigorúan határozott és kötelező érvényű Istennek ez az akarata, hogy: „az a szolga, aki ismeri ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri, s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap.” Tehát senkinek nincs semmiféle mentsége a kapott feladatok teljesítésének kötelezettsége alól. Úgy is lehet mondani, hogy mindenkinek kutya kötelessége Isten akaratának a teljesítése.

Az a fontos, hogy mindig azt tegyük, ami az Isten akarata. Jézus még magáról is azt mondta, hogy: „nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak” (Mt 20,28). A Szűzanya is azt mondta magáról: „Az Úr szolgálója vagyok.” (Lk 1,37)

Az elmúlt néhány napban ismételten azt a figyelmeztetést kaptuk, hogy nem urak, hanem szolgák vagyunk. Az ember nem arra teremtetett, hogy ő legyen a középpontja a világnak, hanem Isten arra teremtette, hogy szolgáljon, és a szolgálatban teljesedjék ki az élete. Pál apostol írta: „Egyikünk sem él és egyikünk sem hal meg önmagának. Amíg élünk, az Úrnak élünk, és ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár halunk, egyaránt az Úréi vagyunk.” (Róm 14,7-8.)

Hűségesen várjuk azt, Aki eljön azon a napon, amikor a legkevésbé várják, hogy ne vesztünkre, hanem üdvösségünkre váljék az Ő érkezése.